Paula Hawkins – A lány a vonaton

Döcögősen indult a könyv, de aztán annál izgalmasabb lett. Az eleje tulajdonképpen nem volt más, mint egy alkoholista nő évődései, fura, helyenként meglehetősen frusztráló gondolatai.

Paula Hawkins – A lány a vonaton

Ritkaság, hogy egy könyv vezesse több országban egyszerre, szinte az összes fontos sikerlistát. A New York Timesét és a BarnesandNoble-ét, például. Az végképp szokatlan, hogy ezt egy debütáló író tegye.
2015 elején Paula Hawkins regénye berobbant az angolszász piacokra. Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség. Nem véletlenül hasonlítják Hitchkockhoz és Agatha Crhristie-hez az írót, a Gone girlhez a történetet.
Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

Érdekes volt több szereplő szemszögéből nyomon követni a történéseket. És egyik se volt hétköznapi. Ott volt az alkoholista Rachel, az ő helyére érkező új feleség, Anna, és a pár házzal odébb lakó, örökké nyugtalan Megan. Mindenkinek van valami titka, és valamilyen módon mindenki kapcsolódik mindenkihez.

Azzal kezdődik az egész, hogy Rachel utazik a vonattal Londonba, úgy tesz, mintha munkába menne. De nem megy, mert már egy ideje kirúgták. De eljátssza ezt a színjátékot minden reggel, és délután, a környezete, de leginkább a lakótársa megnyugtatására. 
Félő ugyanis, hogy ha kiderülne, hogy nincs munkája, azt a kis szobát is elvesztené, ahol idestova 2 éve lakik lassan, mióta elvált, és elköltözött a régi házából. Ahová beköltözött Anna, Tom új felesége, és az azóta megszületett közös gyermekük is. Rachel kénytelen minden reggel a régi házát nézni a vonat ablakából. Többek között ezért is iszik. Meg azért, mert gyereket akart Tomtól, mikor még házasok voltak, de nem sikerült, és szép lassan megromlott kettejük viszonya. Ezt nem tudta feldolgozni, ezért menekült az italhoz. Ezért váltak el, és ezért lakik Rachel egy régi barátjánál. Ezért a színjáték.

Három házzal odébb lakik egy másik házaspár: Scott és Megan. Őket is látja minden reggel Rachel, de mivel nem ismeri őket, maga talál ki nekik nevet, és képzeletében egy boldog életet nekik. Ők számára az álompár. De a valóság teljesen más. Valóban úgy tűnik egy kívülálló számára, hogy Scott és Megan boldog házasságban, csendesen élnek. Ezzel szemben viszont Scott sokat dolgozik, a munkanélküli Megan pedig sokat unatkozik. Egy tinédzserkori családi tragédia miatt pedig meglehetősen csapongó természetű. Egyik pillanatban ezt szeretné, tíz perc múlva pedig teljesen mást. Az effajta csapongó természet és az unalom kombinálása pedig nem vezet jóra. Kihasználva szépségét, vonzerejét, sorra csábítja el az útjába kerülő, erre vevő férfiakat. Aztán megtörténik az, aminek nem kellene, és a megoldás sem úgy érkezik, ahogy kellene.

Valahol itt kapcsolódik össze ötük története, de ezek szép lassan kerülnek csak a felszínre.

Egyik nap Rachel a vonatról az álompár egyik tagját, nevezetesen Megan-t egy férfival látja csókolózni a kertben, aki nem a férje. Aztán megjelenik az újságban az eltűnésének a híre. És rengeteg kérdés. Mindez Rachel alkoholmámoros, sokszor hiányos, foszlányos emlékein keresztül. Néha ízelítőt kapva Anna gondolatiból, és betekintést nyerve Megan életébe is.

Rachel segíteni szeretne, el szeretné mondani, hogy látta a nőt egy másik férfival, de tudja, hogy ha az igazsággal állít be a férjhez (minden reggel megy a vonattal, és onnan látta), nem fognak neki hinni. Ezért hazudik. Közben pedig minden este iszik, és néha telefonon, néha pedig személyesen még mindig keresi a volt férje társaságát. Azon a szombati napon is ott volt, amikor Megan eltűnt, de annyira be van rúgva, hogy nem emlékszik semmire. Közben pedig egyre közelebb kerül Scotthoz, és kiderül, hogy ő sem az, akinek gondolta, vagy akinek látszik.

Érdekes könyv volt. Fura volt egy alkoholista nő „fejében” lenni. Fura volt látni, milyen az, mikor valaki annyira részeg, hogy másnap tényleg nem emlékszik semmire. 

Emiatt pedig hihetetlen módon instabillá, megbízhatatlanná, és nem utolsó sorban befolyásolhatóvá is válik. Mivel nem emlékszik a tetteire, elhiszi, amit mondanak neki. Ezt tetted, ilyen voltál. Fogalma sincs róla, hogy igaza van-e annak, aki mondja, vagy nem. Rachel ilyen. Elvesztette a lába alól a talajt, és emiatt az italba menekült. Ez viszont mindent tönkre tett. Az életét, a vágyait, a karrierjét, a külsejét. Cél nélküli életet él. Egyetlen célja van minden nap. Berúgni. De amint belekeveredik a történet sűrűjébe, saját érdeke az, hogy tiszta legyen, hogy képes legyen emlékezni a dolgokra. Hogyan is védhetné meg magát, ha nem emlékszik, mi történt. És szép lassan kitisztul előtte a kép. Szép lassan összeállnak a kirakós darabjai, helyére kerül minden mozaik.

Saját kárán tanul az ember. Szokták mondani. Rachel is saját kárán tanulta meg, hogy nem éri meg részegnek lenni. Jó volt látni ezt a fejlődést, az apránként növekvő elszántságot, meg-megtörő lendületet. Még akkor is, ha igazán nem került közel a szívemhez, de azért szurkoltam neki, hogy sikerüljön végre emlékeznie arra, ami igazán fontos lenne.

Anna és Megan szemszöge inkább csak olyan tisztázó részek voltak, egy kis plusz. Hogy lássuk a másik oldalt is, és azt, miért lesz valaki olyan, amilyen. Nem igazán szerettem ezeket a részeket. Annát egy kárörvendő, öntelt nőnek éreztem, Megan pedig túl csélcsap volt a számomra.

Mint már említettem, kicsit döcögős volt az indulás, de maga a történet felépítése igazán tetszett. Az, hogy szépen, aprólékosan bontakoztak ki a történet szálai. És a végén a csattanó. Senki sem az, akinek látszik, nem tudjuk, kiben bízhatunk. Talán a saját férjünkben sem. Az, akit sok éven át szerettünk, becsap, akit pedig utáltunk, a végén mellénk áll, örök életre szóló szövetséget kötve.