Rick Yancey – Az ötödik hullám 2. – Végtelen tenger

Nem hiszem, hogy él még a világon nálam nagyobb rajongója ennek a sorozatnak, és nyugodtan nevezzetek elfogultnak, de szerintem Rick Yancey fenomenális! Fantasztikus első részt írni sem egyszerű, de túlszárnyalni az első rész színvonalát a másodikkal, na, ahhoz már tehetség kell! 

Rick Yancey – Az ötödik hullám 2. – Végtelen tenger

Az első hullám nyomán sötétség támadt. 
A második hullámot csak a szerencsések élték túl. 
A harmadikat pedig a szerencsétlenek. 
A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben! 

Az idegenek támadásának első négy hullámát szinte lehetetlen volt túlélni. A tizenhat éves Cassie magára maradt egy sivár, szinte üres világban, ahol a kevés túlélő életét a bizalom hiánya csak még kilátástalanabbá teszi. Miközben a gyilkos ötödik hullám végigsöpör a bolygón, Cassie-nek nincs más választása: igyekszik megakadályozni, hogy a megszállók végleg kiirtsák az emberi fajt. Az idegenek táborának felrobbantása után barátaival átmenetileg egy omladozó szállodában húzzák meg magukat. A kis csapat másik menedéket keres, ahol átvészelhetik a közeledő telet. Egy napon váratlan látogató érkezik. A nyomában pedig ott lihegnek a gyilkológépnek kiképzett idegenek… Cassie mellett új hősnő is feltűnik: a megtörhetetlen Adu, aki küldetése során az idegenek vezérének, Voschnak a csapdájába esik. Mindkét lány erejét és kitartását megsokszorozza, hogy a kegyetlen összecsapások közepette meglepő módon erős érzelem bontakozik ki bennük egy-egy társuk iránt. Tetteiken múlik, hogy mit hoz a jövő – életet vagy halált, reményt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlölködést.

A történet ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Cassie Sammel, Bennel, Sütivel, Dumboval, Porcelánlánykával és Aduval együtt egy hotelben húzza meg magát, miközben egyre csak azt várja, hogy Evan, ígéretéhez híven, rátaláljon. Mivel a könyv Adu szemszögével nyit, láthatjuk, milyen esztelenségnek látják ezt a többiek, hiszen sokan vannak, és egy helyen maradni, öngyilkosságnak tűnik. Ahogyan az is, hogy egy idegenre várjanak, aki nagy valószínűség szerint már halott, de ha mégsem az, akkor sem bízhatnak meg benne. Ám Cassie kitartó, nem adja fel. Küzd a kissé elvadult öccsével, az örök pesszimista, hihetetlenül keserű Aduval, és a saját kétségeivel is. 

Adu végül úgy dönt, ideje menedéket keresniük a helyi barlangokban, és mivel Ben súlyosan megsebesült, így csak ő alkalmas arra, hogy megtegye ezt. Tervei szerint amint talál egy megfelelő helyet, azonnal visszajön a többiekért. A tervébe viszont hiba csúszik, mivel nem számol azzal az egységgel, akit még a merénylet előtt kiküldtek értük, sem Porcelánlánykával, aki az éjszaka leple alatt utána oson.

Eközben Cassie próbálja összerakni a kirakós darabjait mindabból, amit Evan árult el neki az idegenekről, és megpróbálja a lehető leghasznosabbá tenni magát a csapatban. Ám egyik este, miután kiküldik Sütit a lányok után, valaki rajtuk üt. Dumbo eltűnik az őrhelyéről, Ben és Cassie pedig miután biztonságba helyezték Samet, elindul átkutatni a hotelt. A sötétben meglapuló árnynak azonban sikerül lefegyvereznie őket...

Hát, burokban ennyi a kezdősztori, kb. az első 50 oldal, és innen minden csak bonyolódik tovább... És nem is akárhogy! Az elejét leszámítva, amikor Adu gondolatban Cassiet alázta, minden sorát ittam. 

Ezúttal "négy" szemszöget kapunk, Aduét, Cassie-ét, Sütiét és egy titokzatos negyedikét, akinek a nevét nem szeretném elárulni. Az író még mindig zseniálisan bonyolítja a szálakat, egyetlen pillanatra sem áll le, hőseinknek minden oldalon újabb izgalmas helyzettel kell szembenézniük, és emiatt totál képtelenség letenni ezt a könyvet! Sokkal, de sokkal több az akció benne, mint az első részben, mivel annak az eleje inkább visszaemlékezésekből és a kialakult helyzet ismertetéséből állt, itt viszont már a legelejétől kezdve kőkemény jeleneteket kapunk. A feszültség még a szelídebb jeleneteken is átsejlik. Hiszen a helyzet korántsem rózsás, mindenki valamilyen szinten legyengült. A szereplők egy patkányoktól hemzsegő hotelben kénytelenek meghúzni magukat, és Ben, az egyetlen, aki képes irányítani a társaságot, súlyosan megsérült. Cassie, akiben kellő őrület és eltökéltség van ahhoz, hogy szembeszálljon Azokkal egyelőre összetört szívvel vár. Senki ne ijedjen meg, ez nem azt jelenti, hogy a történet átment csöpögős lányregénybe, szó nincs erről, nem hallunk hosszas monológokat a szerelemről és Evanről, egyszerűen csak kicsúszott a talaj a lába alól. A testvére nagyon megváltozott, az ötéves aranyos kisfiúnak nyoma sincs, helyette maradt egy forrófejű, hihetetlenül akaratos kölyök, akit nehéz féken tartani. A csapatban pedig nem nagyon érzi, hol a helye.

Az idegenek szándékai még mindig nem világosak. És ez ennek a résznek a központi kérdése, vajon mit is akarnak valójában? Hiszen az a kegyetlenség, ahogyan módszeresen legyengítik, testileg és lelkileg megtörik őket, nem egyértelmű, hogy mi célt szolgál. Többnyire ezen töprengenek a hőseink is, hiszen ha a bolygó kell nekik, meg néhány százezer gazdatest, akkor miért nem végeznek velük gyorsan? Miért volt szükség az öt hullámra? Miért hagyják őket tipródni? Volt egy jelenet a könyvben, ami olyan durván kegyetlen volt, ami már tényleg minden határon túlment, és abszolút érthetetlennek tűnt, miért kell ezt az egészet ilyen kíméletlenül intézni. Külön tetszett, amikor Cassie erről elmélkedett, és nagyon is közel került a megoldáshoz.

Ben még mindig lehengerlő srác, még amikor elgyengül, akkor is szerethető. Nem adta még fel a reményt, hogy kicsikar Aduból egy egészen egyszerű emberi reakciót, azaz egy mosolyt, és az, ahogyan Cassie-vel bánik, ahogyan hozzá kötődik, az is nagyon szerethetővé teszi a fiút. Mint mondtam, itt egy kicsit gyengébb, mint az előző részben, ám ettől egy kicsit sem kopott meg a sármja, hiszen még így is minden erejével azon van, hogy minden szerettét, a csapata minden tagját életben tartsa. Nagyon szerettem azt benne, hogy minden helyzetben készen állt arra, hogy mindenkit felvidítson. Mindig volt a tarsolyában egy jó kis beszólás, egy kedves szó, vagy egy mosoly. Ettől maradt ő emberi az embert megpróbáló körülmények között!
Ő egyébként nem kapott valódi szemszöget, vagyis nem látunk bele a fejébe, viszont a többieken keresztül annyi mindent tudunk meg róla, és hogy mit gondol a helyzetükről, hogy az számomra felért azzal, mintha ő is kapott volna egy sajátot. 

Cassie még mindig ugyanaz, aki volt, csak egy kicsit sikerült megtörnie őt a vele történteknek. Bármikor kész bárkiért feláldozni magát, vagy éppen fejjel menni a falnak, akkor is, amikor egy nála sokkal erősebb ellenséggel találja szemben magát. Ebben a részben sem hagyta magát, mindig megvolt a maga terve, a maga meglátása és a kellő makacssága ahhoz, hogy másokat is rávegyen, azt tegyék, amit ő. Nem félt akár attól sem, hogy újra egyedül marad, csak annyit akart, hogy Sam vele maradjon. Volt egy jelenet, amiben olyan bátor volt, amire nem is számítottam volna tőle, és csak azért, hogy egy nála fiatalabb kislány életét megmentse. Komolyan azon gondolkodtam, hogy én most, ennyi idősen sem biztos, hogy meg mertem volna ezt tenni, míg ő tizenhat évesen simán bevállalta. Szóval amellett, hogy egy nagyon is realisztikus szereplő, tipikus hős alkat is. Hihetetlen, hogy egy férfi ilyen fantasztikus nő karaktert képes létrehozni!

Adu... Nos, Aduról nagyon nehéz beszélni, mivel nem egy szimpatikus szereplő. Annyira kemény és nyers, hogy sokszor szívesen benyúltam volna a könyvbe és behúztam volna neki, pedig alapvetően nem vagyok egy agresszív típus. No meg, esélyem sem lett volna vele szemben, amilyen kemény csaj. Jó, persze, a könyv végére sokat szelídült az indulatom, de az elején... Hű, volt olyan, amikor kerek perec kimondtam, ha végig az ő fejében kell lennem, akkor itt ért véget a rajongásom Az ötödik hullám iránt! De szerencsére, ahogyan az sejthető is volt, az ő esetében is egy sokrétű személyiséggel megáldott emberről van szó, aki igenis képes ellágyulni, és vannak érzései is, csak hát... ő így védekezik.

A leginkább Süti szemszöge viselt meg. Amikor feltárult a múltja, az olyan szívszorító, annyira szomorú volt, és folyton az járt a fejemben, hogy csupán egy nyolc éves kölyökről van szó, akinek nagy szüksége lett volna egy stabil háttérre. A többiek esetében volt ilyen, és így volt mibe kapaszkodniuk, de neki? Neki nem volt semmije. Talán ez a csapat volt az első igazán olyan közösség, ami a legközelebb állt a család fogalmához. Teljesen összetörtem a történetétől.

Grace

És persze ott van a titokzatos ötödik szemszög, amit továbbra sem árulok el, hogy kié. Nagyon érdekes volt. Sokszor nagyon sajnáltam őt is, mivel éppúgy megtört, mint a többi szereplő, ha nem még jobban. Amikor Grace belefutott, még a szívem is megállt egy pillanatra, mivel sejthető volt, hogy ez nem lesz egyszerű meccs. De hihetetlenül szívós és kitartó volt, le a kalappal előtte. Sajnáltam, hogy belőle olyan keveset kaptunk, az ő fejében szívesen töltöttem volna még több időt, hogy jobban megértsem. Az érzelmei lehengerlőek voltak, és annyira naivak, amennyire az csak az első szerelem esetében lehet. Minden további szóval spoileres lennék, így nem is mondok többet!

Zseniális kezdet után a folytatás sem okozott csalódást, és azt hiszem ez hihetetlenül nagy szó egy sorozat esetében! Imádtam, és alig várom már a filmet, no meg a 3. részt! 

Az előző részről írt értékelésemet ITT találjátok, a Rick Yanceyvel készült interjút pedig ITT.

Köszönet a Cartaphilus Kiadónak a könyvért!

Hamarosan jövök egy újabb Rick Yancey interjúval és a filmről készült értékeléssel!