Natasha Solomons - Eltűnt férjek galériája

Bohém festők, egy galéria, és egy nő, akitől elrabolták az életét. Izgalmasan hangzik? Ha olyan könyvre vágysz, ami elgondolkodtat, ami megérint, akkor mindenképpen olvasd el. De előre szólok, ez nem egy romantikus könyv, ez az életről szól, amiben minden döntésnek kemény következményei vannak, és sokszor nem azoknak kell viselniük ezeket a következményeket, akik a döntéseket hozták. 

Ha lehetne korosztálynak ajánlani, azt mondanám, szigorúan 30 éven felülieknek, mivel azt hiszem, a fiatalabbak ezekre a dolgokra még nem érettek meg. Lehet, hogy még én sem értem meg rájuk.

Natasha Solomons - Eltűnt férjek galériája

„Zseniális regény humorral és empátiával átitatva. A kedvenc könyve lesz.” – Sue Leonard, Irish Examiner 

A világ már a szexuális forradalom küszöbén áll, de Juliet Montague, akinek évekkel ezelőtt eltűnt a férje, egy zárt zsidó közösségben él – ahol csak a férfi válhat el a nőtől –, ezért ő most mindössze egy élő özvegy, egy láthatatlan aguna. Juliet harmincadik születésnapján azonban minden megváltozik. Egy gazdag fiatal festőművész portrét készít róla, és a nőt végképp elönti a vágy, hogy megvalósítsa önmagát, így belép az általa olyannyira imádott művészetek világába. Az őt addig kordában tartó zsidó közösség rosszallása ellenére teljesen megváltoztatja az életét, galériát nyit Londonban, hogy kivételes képi látásmódja révén egy új világot teremtsen magának és gyermekeinek. 

A láthatatlan Julietből ragyogó, elismert nő válik, aki a sikerek mellett megismeri az életre szóló szerelem csodáját, minden örömét és búját is. 

„Elbűvölő történet arról, hogyan kerekedhetünk felül a környezetünk, és a saját magunk állította korlátainkon. Egy nő, aki a körülötte élőknek már egyáltalán nem számít, kitör sivár hétköznapjaiból, és megragadja az élet adta lehetőséget. A szerző egy szívet melengető, szenvedéllyel teli világot alkotott nekünk.” – The Times 

„Magával ragadó olvasmány, és egyben szokatlan érzelmi utazás egy nőről, akinek minden életszakaszát megörökítette egy-egy portré.” – Daily Mail

A hétköznapok sokszor árnyékot vetnek az emberre, különösen akkor, ha a környezete úgy dönt, valami olyat ró fel neki, amiről nem tehet. Az Eltűnt férjek galériája egy olyan nőről szól, aki úgy dönt, nem fogadja el ezt a helyzetet és bármi áron kitör ebből.
Ez egy Remény-regény. Legalább is én így hívom, mert reményt ad, amikor az ember úgy érzi, zsákutcába futott az élete, és képtelen kitörni belőle.

Szívem szerint két részre osztanám a könyvet, egy színekkel telire, és egy egyre szürkülőre. A színes csodálatos, napfénnyel borítja be az olvasó életét, a szürkülő olyan problémákat és nehézségeket tár elénk, amik sajogva marnak bele a lelkünkbe. De erre is szükség van, hiszen egy ember élete ezzel együtt válik teljessé. Juliet élete pedig teljes.

Juliet Montague képtelen helyzetbe került, ugyanis a férje elhagyta őt és a gyermekeit, és mivel egy vallásos zsidó közösséghez tartozik, ahol az a szabály, hogy csak a férfi válhat el a feleségétől és nem fordítva, benne ragad ebben a helyzetben, megbélyegzetten. Mindenki vagy szánakozik rajta: Nem tud megtartani egy férfit sem, vagy fél tőle, nehogy szemet vessen más valaki férjére. A nő emelt fővel és tartással próbálja viselni a helyzetet, de ezt nem egyszerű akkor, ha folyton az ember orra alá dörgölik, és korlátok közé szorítják az életét. De főként akkor nem, ha az egész már a gyermekei életébe is begyűrűzik.

Egy nap azonban, amikor épp arra készül, hogy meglepje magát egy praktikus születésnapi ajándékkal, egy festőbe botlik az utcán, akinek a színei rabul ejtik. Pillanatok alatt meghozza a későbbiekben sorsdöntőnek bizonyuló döntést, születésnapi ajándékul meglepi magát egy róla készült portréval.

De ez csak az első a sok-sok portré közül, amik róla készülnek. Ugyanis belecsöppen egy társaságba, ahol végre értékelik a tehetségét, miszerint látja a képeket. Látja, mit szeretne láttatni a festő, látja a festő lelkét a festmény mögött. Nem, nem természetfeletti módon, hanem úgy, ahogyan csak egy művész tudja. Ezek után búcsút mond apja vállalkozásának, ahol addig dolgozott, és belevág egy másikba, galériát nyit néhány fiatal festővel. Az út nem zökkenőmentes, de Juliet kitart. Akkor is, amikor a családja, a környezete nem helyesli ezt, akkor is, amikor úgy érzi, sehol sincs otthon. A festők világa túlságosan bohém, a szülei világa viszont túl merev. 

Miközben a két világ között próbál egyensúlyozni, sok embert ismer meg. Kimondottan jó volt látni, mennyire próbálja megtalálni önmagát ebben az új helyzetben. Az elrontott frizuraváltás nagyon tetszett, talán mert harmincasként nekem is vannak ilyen dolgaim. Jó tudni, hogy nem vagyok ezzel egyedül. 

Számomra nem a szerelmi szál volt a legmegkapóbb – sőt azt sok helyen nem is értettem, inkább csak éreztem –, hanem az a folyamat, ami Julietben lejátszódik. A nő mindazok után, amit George tett, nem látta egésznek önmagát, elveszítette az énje egy részét. Hiszen valaki, akibe minden bizalmát fektette, egyik napról a másikra eltűnt, maga után hagyva a gyermekeit és a feleségét. Juliet pedig, bár ez kívülről nem látszik, összetörik, az a naiv, reménykedő lány hirtelen semmivé lesz és lesz belőle egy aguna, akit észre sem vesznek, és a vallási törvények fényében nem is vehetnek. Örök özvegyként megragad egy olyan állapotban, ami tarthatatlan. Tudja, hogy ebből a szerepből ki kell törnie, de egyelőre képtelen kiteljesedni másvalakiként, mint aki volt. Juliet kicsit olyan, mint egy félig a bábjából kikukucskáló pillangó, akinek nincs elég ereje kitörni a bábból, de maradnia is lehetetlen. 

Szinte hihetetlen, hogy végül egy egészen aprócska döntés hozza el számára a hőn áhított változást. Egy olyan ártatlannak tűnő, hogy a hűtő helyett inkább megörökítteti magát egy képen. Nagyon tetszett az a finomság, ahogyan ezt ábrázolja az írónő. Az elfojtott vágyaknak nem kell sok, elég csupán egyetlen szalmaszál és fellobbannak és azután már képtelenség megállítani őket. Az ember egy ilyen sorsdöntő döntéstől azt várná, hogy nagy legyen és alaposan meg kelljen fontolni, de ahogyan az életben is, úgy itt is, a nagy dolgok apró döntéseken múlnak. A lavinát egyetlen hópehely is képes elindítani.

Pár szót szeretnék még ejteni Juliet közösségéről, amiben felnőtt, és amiben a szülei élnek. Felháborító volt, ahogyan viselkedtek, pedig sajnos ez minden közösségben jelen van. Valaki más hibája miatt egy nőt egy életre megbélyegezni, hagyni senyvedni egy kilátástalan helyzetben, vérlázító, a probléma ezzel az, hogy ez mind a mai napig így van. 

Tekintsünk most el attól, hogy zsidó közösségről beszélünk, mert tulajdonképpen bármilyen vallásos közösségről lehetne szó, mindben jelen van ez a helyzet, még ha nem is ugyanígy. Egyetlen vallási közösség sem tud mit kezdeni a válással, vagy egy életvidám asszonnyal, mert a félelem és az ítélkezés eluralkodik rajtuk. Az, hogy Juliet ilyen jól viseli, példaértékű, én már biztosan csapkodtam és üvöltöztem volna tehetetlen dühömben. Ő azonban szelíd határozottsággal halad, miközben kilép ebből. 

A Juliet által megismert emberek közül nekem a személyes kedvencem Charlie. Kedves, közvetlen, tehetséges fiú, aki nagyon odaadó. Leesett az állam, amikor kiderült hol nőtt fel és ki az édesanyja. 

Jim és Philip számomra kicsit nehezebben szerethető figurák, bár kaptak egy-egy olyan jelenetet, ami miatt szívesen olvastam volna többet róluk.

Max és George pedig keménydiók. Nagyon valósághű figurák, nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy jók vagy rosszak. Inkább összetettek. Persze ettől függetlenül sokszor voltam dühös rájuk. Mindketten átléptek egy határt, amit véleményem szerint, már nem lehet megbocsátani. Persze mindkét férfinek jó oka volt rá, de akkor is nagyot csalódtam bennük, annak ellenére, hogy emberileg teljesen érthetőek voltak a tetteik.

Juliet helyében talán másként döntöttem volna velük kapcsolatban, de a szerelmet nem a logika irányítja.

Akiket még meg szeretnék említeni, azok Juliet gyerekei. Különös volt az ő szemükön keresztül is látni anyjuk önmegvalósítását. Hihetetlen, hogy bár mindketten másként reagálnak a dologra, mindkettejük szempontját úgy láttatja Natasha Solomons, hogy nem pártoskodik és ezáltal teljesen szerethető karakterek maradtak. Érthető miért úgy reagálnak, ahogyan, és az is, hogy ez hogyan formálja az életüket és a jellemüket.

A regény vége, az egyre szürkülő rész, ahogyan azt már írtam is, szomorú. Egy újabb változás indul el, ami fájdalmasabb, mint a többi. A társaság szétesik, Julietnek pedig szembe kell néznie az elmúlással, értékelnie kell az élményeit, a döntéseit, az egész életét. Ezeket a sorokat bevallom lóhalálába olvastam el, mert annyi gyötrelem volt bennük, amikkel rossz volt szembesülni, de a teljes élet együtt jár ezzel, tetszik, nem tetszik.

Ez a könyv abszolút kedvenc lett, mert olyan húrokat pendített meg a lelkemben, amiket nem sok regény ér el. Ezek után kíváncsi vagyok Natasha Solomons többi könyvére is, ha azok is ilyen jók, akkor azt hiszem megtaláltam a kedvenc írómat.