2016. május 5. | By: KE Katica

A.M. Aranth – Oculus

Te jó ég, nem is tudom, mit mondjak... Még mindig nem tértem magamhoz. Ez egy igazán elgondolkodtató, nagyon komoly társadalomkritikát megfogalmazó, és rendkívül részletesen kidolgozott regény. Azt hiszem, számomra ez az év könyve! 



A.M. Aranth – Oculus


Mit tennél, ha tudnád, hogy egy napon elveszíted a nevedet, a családodat, a barátaidat, a jogaidat és jó pénzért egy vak Idős tudós mellé adnak oculusnak, hogy helyette láss és a nap harminckét órájából huszonhatban neki bámulj mikroszkópba? Itt, Avalonon így megy. Akkor is, ha emiatt őrült szektások megpróbálnak felrobbantani, megutál a legjobb barátod, elszaporodnak a vágások a csuklódon… mert itt ez a rend. A nevem Truth Dunn volt. Most már nem vagyok ember. Nem vagyok személy. Csak oculus. 
 * 
Mit tennél, ha tudnád, hogy a legjobb barátod, egy lány, akit mindennél jobban szeretsz, rabszolga lesz? Végig tudnád nézni, ahogy tönkremegy? Hogy lassan megfojtja a rendszer? Mit éreznél, látva a híradóban egy robbantás helyszínén, mint szerencsés túlélőt? Az én válaszom egyszerű. Én megpróbálnám kiszabadítani. Akkor is, ha nem akarja. Akkor is, ha nyakig véres leszek közben. Akármit is kelljen tennem. A nevem Aoi Kane. És én nem fogadom el, hogy itt ez a rend. 
 * 
Mit tennél, ha tudnád, hogy az Ellenséged, az, akinek a levadászására mindent feltettél, ott van az orrod előtt? Hogy még csak nem is tudja, hogy a világon vagy? Hogy elképzelni is képtelen, hogy mérgezett nyílvesszőként rohansz felé? Én nem várok. Lecsapok rá, és eltaposom, ahogy érdemli. Bele sem gondolok, hogy mit ránt magával a semmibe. A nevem nem számít. De mától én vagyok itt a rend.

Mióta megláttam a fülszövegét, tudtam, hogy ez a könyv kell nekem. És a várakozásaimtól egy cseppet sem maradt el, amit kaptam. Elképesztően izgalmas! A karakterek pedig csodálatosak, teljesen emberiek, valósághűek. Nem ez A.M. Aranth első könyve, ami elvarázsol, a Cleadurral egyszer már sikerült lenyűgöznie, de míg abban voltak üres járatok, itt egyetlen felesleges szál sem volt, és sikerült olyan feszültséget teremtenie az elejétől a végéig, ami egyszerűen letehetetlenné tette az Oculust. 

A regény nagyon jól indít, és már az első sorokkal megteremti az alaphangulatot. A képtelen alaphelyzet a főhős szemszögéből azonnal hatott rám. Éreztem, ahogy vele együtt én is reszketek a dühtől, a fájdalomtól, a csalódottságtól, de nem tehetek semmit, mert itt ez a dolgok rendje. Ha a szüleid jelentkeztek az Oculus programba, pontosabban eladtak a programnak téged, akkor nem tehetsz mást, mint hogy lemondasz önmagadról, az életedről, a jövődről, és átadod magad felett az uralmat valaki másnak. Vérlázító igazságtalanság, ami egy fiatal életet egy idős vak ember szolgálatába kényszerít. És bár a felszínen "csak" arról van szó, hogy a szemed világát add, a valóságban mindent fel kell áldoznod. Nem rendelkezel önmagaddal többé, annak és akkor adnak kölcsön, amikor és akinek akarnak, nincsenek jogaid, nincs személyiséged, egy szem vagy, és nem több. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, mert ilyen az emberi természet, a tulajdonosok szépen vissza is élnek a helyzettel. Ha úgy ítélik meg, hogy a szükség megkívánja – vagy éppen ők – akkor gátlástalanul átveszik az uralmat az oculusok teste felett, vagy épp a köztük lévő kapcsolaton keresztül fájdalmat okoznak nekik, esetleg igénybe veszik a testüket, hogy kiéljék rajtuk a vágyaikat.
A modernkori rabszolgaság épp olyan kegyetlen Avalonban, mint amilyen a régi időkben volt, csak most másnak nevezik, másfajta ideológiát építenek fel köré. Hát, így kezdődik Truth Dunn története.


"Szóval hős vagyok? Hátat fordítottam a barátaimnak? Otthagytam a családomat? A nagy frászt, engem eladtak! A saját két szememmel láttam és mutattam a tulajdonosomnak az utalási megbízást a csuklóterminálján, ekkora hős vagyok! Bizony olyan nagy hérosz vagyok, hogy gyermekkorom óta arra neveltek, hogy egy napon egy masszív bankszámlahízlalásért cserébe eladjanak, mint egy kiló húst! Minden este úgy bőgöm magam álomba, amikor van egyáltalán energiám sírni! A tarkómból egész éjszaka folyt a vér, mert a gazdám megbüntetett, ugyanis nevetni mertem a kollégái előtt! Akkora rohadt nagy hős vagyok, hogy előző nap az öngyilkosságot fontolgattam, hogy menekülhessek saját önmegtagadó hősiességem elől!" /Oculus - V. Vágások, 63. oldal/
Truth azonban azon kevesek közé tartozik, akik nem hajlandóak feladni önmagukat. Minden erejével azon van, hogy ne tűnjön el a személyisége, és ne váljon azzá, amiként kezelik, egy tárggyá, amit a gazdája kénye-kedve szerint használhat. Emellett munkál benne a kötelességtudat, hogy segítsen megtalálni azt a módot, aminek segítségével a rendszer problémáira megoldást kaphat Avalon népe, és eltörölhetik az oculus rendszert. 

De mivel ez nem egy lányregény, természetesen nem csak Truth tragédiájával foglalkozik a könyv. A főkonfliktust maga a kialakult helyzet teremti. A távoli jövőben az emberek már nem a Földön élnek, mivel egy pusztító háború következtében arra kényszerültek, hogy elhagyják azt. Új helyre, egy nagyon különleges, ám egyelőre még kezdetleges bolygóra költöztek. Ez Avalon. Ahol egy alattomos amőba felzabálja az emberek retináját, ez okozza a vakságot, ami egy bizonyos kor felett minden ott élőt fenyeget. Verity, Truth gazdája a bolygót vezető Kilencek egyike, aki arra keresi a megoldást, hogyan fékezhetnék meg az amőba tevékenységét. Természetesen vannak olyanok Avalonban, akik ellenzik az oculusok alkalmazását, és terrorcselekményekkel próbálják megfékezni ezt a társadalmi rendet. Ők Ammun Kutyái, akikkel kapcsolatban igen csak vegyesek voltak az érzéseim. Eleinte szurkoltam nekik, aztán, ahogy egyre inkább megmutatták a valódi arcukat, úgy ábrándultam ki belőlük. Zseniálisan fogta meg az író a terrorszervezeteknek a természetét. Hiába küzdenek a jóért, ha a módszereik borzalmasak. És nem állt meg csak ennyinél, a végén kapunk egy hatalmas csavart, ami őket is más megvilágításba helyezi, ahogy minden mást is. De ezt nem szeretném elspoilerezni.

Truth szemszöge mellett kapunk még két másikat, akiknek a kilétét egy ideig homály fedi, ezzel is csak tovább fokozva a feszültséget. Szeretem ezt a fajta tipikus A.M. Aranthos szerkesztési módot. Ez már a Cleadurban is bejött nekem, de itt, ha lehet még jobban tetszett. Sokáig nem tudjuk meg, ki a jó és ki a rossz ebben a képletben, de amikor minden kikristályosodik előttünk, és szépen kibontva megkapjuk mindenki szempontját, hát, ember legyen a talpán, aki a részletek ismeretében nem gondolkodik el azon, hogy tulajdonképpen mindenkinek igaza van, és bármelyik lehetőség jó megoldást rejthet, ha az egész képet nézzük. Persze ilyenkor jön be az érzelmi faktor, hiszen ekkorra már elég erősen kötődünk a főszereplőkhöz, és bármennyire is tudjuk az eszünkkel, mi lenne az a módszer, ami mindent megoldhatna, ez az érzelmi faktor visszatart az igazán drasztikus megoldásoktól.



Bevallom, engem még napokkal az olvasás után is foglalkoztatott ez az egész. És nem csak azért, mert egy nagyon ütős befejezést kaptunk, ami hihetetlenül felkavarja az embert, ugyanakkor tiszteletet ébreszt az író iránt, mivel ilyen véget csak az igazán nagy írók vállalnak be. Szóval nagy-nagy respect A.M. Aranthnak! Hanem azért is, mert a végére rengeteg kérdéssel szembesül az ember. Kétségtelen, hogy ezért legfőképp a Mátrixos gondolatok a felelősek, amikért személy szerint, nagyon hálás vagyok az írónak! Nagyon nem szeretném lelőni a poént, de azt meg kell, hogy mondjam, az efféle utalások még teljesebbé tették az élményt. Ettől vált ez a regény többé egy átlagos disztópiánál. Ez adta meg neki azt a pluszt, ami miatt egészen biztosan újra meg újra a kezembe fogom venni az Oculust, hogy még jobban elmerülhessek a világában, és a már említett kérdéseimre lehetséges válaszokat találjak.


Néhány szereplőt még mindenképpen szeretnék megemlíteni. Aoi Kane az egyik ilyen. Mivel a fülszövegben is szerepel, ezért éreztem szükségét annak, hogy szóljak róla is egy pár szót. Sajnos, hiába volt főszereplő, valahogy az ő karakterét nem igazán éreztem kedvelhetőnek. Talán az elején még igen, mert ő adott erőt Truthnak, hogy küzdjön, de aztán túl sok volt a hiszti, a haragszom rád, és Aoi szépen lassan átment közömbösbe, majd pedig már kimondottan nem kívánatosba. Valahogy a lányok egymáshoz való ragaszkodása is egy kicsit sok volt nekem. Néhol már-már túlment a barátság keretein a kapcsolatuk, és ezt valahogy nem éreztem ide illőnek. Nekem is volt legjobb barátnőm tiniként, sőt, még a mai napig kitart a barátságunk az idő vasfoga és a távolság ellenére, ami közénk áll, és egyszer nekem is a világot jelentette a barátsága, de Aoi és Truth még ezen is túlmentek. Szóval ha mondanom kellene bármi negatívumot a könyvről, akkor ez lenne az. Ez a valószínűtlen, képtelen barátság, és maga Aoi személye.

A többieket, Kaledet és a Cernobog legénységét kimondottan kedveltem. Jó volt, hogy nem mindenki volt pozitív szereplő, és hogy nem csupán katonák voltak, de érző lények is. 
Verityvel már más volt a helyzet, őt Truth-tal együtt hol utáltam, hol szerettem, de közömbös soha nem volt. Tetszett, ahogy időnként összezavart az író vele kapcsolatban. Akárcsak az életben, úgy a regényben sem volt mindig egyértelmű ki gonosz és ki nem az. Verity egyértelműen összetett személyiség, hatalmas meglepetéssel a végén. Ehhez kötődik a fenn említett társadalomkritika is, amit a regény megfogalmaz, és ami zseniális, ám nagy fájdalmamra erről nem beszélhetek spoiler nélkül, éppen ezért csak megemlítem, de nem részletezem.

Mindent összevetve, nagyon élveztem az Oculust! Ennek a regénynek kétségtelenül a legjobbak közt a helye. Azt egyelőre még nem tudom eldönteni, jót tenne-e neki egy folytatás vagy sem, mert én tökéletesen elégedett voltam ezzel a lezárással, még ha közben a ráncoltam is egy kissé a homlokomat. Szóval egyértelműen kedvenc lett nálam ez a regény, és alig várom A.M. Aranth újabb könyvét, mert ezzel a történettel egyértelműen megvett engem, és innentől mindent elolvasok, amin az ő neve áll.






0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése