Kimaradt jelenet a Vámpírakadémia első részéből - Dimitrij szemszöge
Ezt a történetet Richelle Mead tette közzé a honlapján, minden jog őt illeti, én csupán lefordítottam.
A Találkozás
- Dimitrij!
Azonnal megfordultam, amint meghallottam a nevem, vetettem egy pillantást a testőrre, aki a sötétben közeledett felém. Mégis mit képzelt? Mindenki, aki aznap éjjel kinn volt, tudta, mennyire fontos a diszkréció. Nem számított, hogy fiatal és izgatott volt az első igazán nagy bevetése miatt. Nem engedhettük meg magunknak, hogy hibázzunk, akkor nem, amikor ez az egyetlen lehetőségünk, már több mint egy éve. Amint rájött, hogy hibázott, már bánta, de sajnos ezzel már elkésett.
- Sajnálom. – Lehalkította a hangját, színpadiasan suttogni kezdett és megütögette a fülét. – A headset nem működik. Átvizsgáltuk a házat, de már elmentek. Biztosan figyelmeztették őket, talán kémeik vannak az utcákon.
Amint az izgatottsága visszatért, a fiatal testőr – Laurence – hadarni kezdett.
- Már gondolkodtam ezen. Valószínűleg emberek egész hálózata dolgozhat nekik! Csak így lehetett, nem? Hogyan másként tudtak volna ilyen sokáig elrejtőzniük előlünk? Nem lehet megmondani, milyen mély összeesküvés folyik itt! Lehet, hogy egy egész sereggel nézünk szembe ma éjjel!
Nem szóltam semmit, és nem is reagáltam, miközben a szavain töprengtem. Volt abban valami rejtélyes, hogy hogyan tudott két tinédzser lány elrejtőzni két éven át, különösen, amikor az egyikük egy kiváltságos Mora hercegnő, a másik pedig egy bűnöző dampyr olyan hosszú bűnlajstrommal, amivel rekordot döntött az iskolában. Amikor tavaly csatlakoztam a Szent Vlagyimir tanári karához, és a hercegnő aktáját tanulmányoztam, őszintén meg voltam lepve, hogy a lányok nem buktak le hamarabb. Az, hogy egymás szövetségesei lehet a magyarázat arra, hogy hogyan maradhattak rejtve… ennyi ideig. Mialatt adatokat gyűjtöttünk róluk, soha a leghalványabb nyoma sem volt annak, hogy lenne akár csak egy bűntársuk is, nem hogy egy „egész hálózat” vagy egy „hadsereg”.
A hallgatásomtól Laurence ideges lett, és már nem mosolygott. – Ez most nem fontos – mondtam neki. – És nincs értelme elhamarkodott következtetéseket levonni, amikor…
- Dimitrij? – Egy női hang recsegett bele a fülhallgatómba. – Rájuk bukkantunk. A Brown és a Boudreaux kereszteződése felé haladnak észak felől.
Anélkül, hogy még egy szót is vesztegettem volna Laurence-re, megfordultam és elindultam az említett utcák felé. Hallottam, ahogy Laurence mögöttem fut, de rövidebbeket lépett és nem igazán tudott lépést tartani velem. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, miközben a szívem szaporán vert, de ez nem volt egyszerű. Itt volt a pillanat. Ez volt az. Végre elkaphatjuk őt: Vaszilisza Dragomirt, az eltűnt hercegnőt, a vérvonala utolsó tagját. Bár úgy gondoltam, hogy minden testőr munkája becsületre méltó – beleértve azokat is, akik a jövő őrzőit tanították – mégis egy részem többre vágyott a Szent Vlagyimirnál. Amikor Dragomir hercegnőt és az iskolai szökésének körülményeit tanulmányoztam, személyes ügyemmé vált a felkutatása, nem foglalkoztam azzal, hogy mások reménytelennek tartották.
Én? Nem hittem abban, hogy reménytelen.
Lelassítottam a lépteimet, ahogy közeledtem a kereszteződéshez, és hagytam, hogy Laurence utolérjen. Egy gyors pillantással felmértem a többi testőr árnyak közé rejtőzött alakját és a mögöttük lévő tárgyakat. Ezt a helyet választották, hogy elkapjuk. Gyorsan lementem az útról és elrejtőztem egy fa rejtekében, majd intettem a fejemmel Laurence-nek, hogy ő is tegye ugyanazt. Nem kellett sokáig várnunk. Ahogy kilestem a fa mögül, két női alakot láttam közeledni, az egyikük szabályosan húzta maga után a másikat. Elsőre azt feltételeztem, hogy az erősebb, a dampyr segít a hercegnőnek, de ahogy közelebb értek, a magasságukból és a felépítésükből kiderült, hogy épp az ellenkezőjéről van szó.
Nem volt időm ennek a furcsaságán töprengeni. Amikor már csupán kétméternyire voltak tőlem, gyorsan kiléptem a fa mögül és elálltam az útjukat. Megtorpantak, és bármilyen gyenge volt is a dampyr lány, a gyengesége egy pillanat alatt semmissé lett. Durván megragadta a hercegnőt a karjánál fogva, és maga mögé rántotta. Így a dampyr a saját testét használta pajzsként, hogy távol tartsa tőlem. Körülöttünk a többi testőr szétszóródott, védekező állásba helyezkedtek, de a parancsom nélkül nem mozdultak. A dampyr lány a tekintetével felmérte őket, de a figyelme továbbra is rám szegeződött.
Fogalmam sem volt arról, mire számítsak részéről, azt gondoltam, talán megpróbál elfutni vagy könyörögni fog, hogy engedjük szabadon. Ehelyett még védelmezőbb pozícióba húzódott a hercegnő előtt és megszólalt, a hangja alig volt több morgásnál. – Hagyjátok békén! Hozzá ne érjetek!
A lány egyértelműen vesztésre állt, de még mindig kihívó volt a testtartása, mintha én lennék az, aki hátrányban van. Az ilyen pillanatokban örültem neki, hogy a régi tanáraim Oroszországban addig vallattak, amíg el nem tudtam rejteni az érzéseimet – mivel most meglepődtem. Nagyon meglepődtem. És ahogy ezt a dampyr lányt elnéztem, hirtelen teljesen világossá vált előttem, hogyan tudtak ilyen sokáig elkerülni bennünket. Még hogy bűntársak hálózata? Vagy hadsereg? Laurence bolond. A hercegnőnek nincs szüksége egy hálózatra vagy egy hadseregre, amikor itt van neki egy ilyen védelmező, mit ő.
Rose Hathaway.
Az a szenvedély és intenzitás, ami belőle sugárzott, szinte kézzelfogható volt. Az egész teste feszült volt, ahogy rám nézett, ezzel felbátorított arra, hogy megmozduljak. Olyan vadság volt benne, amilyenre nem számítottam – olyan, amire senki sem számított, tudatosult bennem, főként mivel nem láthatták a bűnlajstromát. De elég volt csak belenéznem a szemébe, és tudtam, hogy nem tréfált, ezerszer inkább meghalt volna, minthogy hagyja, hogy a mögötte lévő hercegnőnek bármi bántódása is essen. Egy sarokba szorított vadmacskára emlékeztetett, ügyes és gyönyörű – de képes belekarmolni az arcodba, ha provokálod.
És igen, még a gyenge fényben is látható volt, milyen gyönyörű – halálosan szép – és ez engem is szíven ütött. A fotói nem adták vissza ezt. Hosszú sötét haj keretezte kemény élű gyönyörű arcát, amitől egy férfi szívét könnyen összetörhette volna. Bár a tekintete teli volt gyűlölettel irántam, még ez is vonzóvá tette – és ettől még veszélyesebb volt. Talán nem volt felfegyverkezve, de Rose Hathaway kétségtelenül rendelkezett fegyverekkel.
Nem akartam harcolni vele, békülékenyen kinyújtottam a kezeim, miközben tettem felé egy lépést. – Nem akarom…
Ekkor rám támadt.
Láttam, hogy jön és nem ismaga a támadás lepett meg annyira, mint inkább az, hogy még akkor is próbálkozik, amikor túlerővel néz szembe. Meg kellett volna lepődnöm? Valószínűleg nem. Ahogy megfigyeltem, világos volt, hogy Rose bármit hajlandó megtenni, és bárkivel hajlandó szembeszállni, hogy megvédje a barátnőjét. Ezt értékeltem – nagyon is – de ez nem akadályozott meg abban, hogy kitörjek és megállítsam. A hercegnő volt a küldetésem azon az éjszakán. És bár meglehet, hogy Rose szenvedélyes és kihívó, de a támadása ügyetlen, és könnyen kivédhető volt. Az előírt edzést már nagyon régen elhanyagolta. Nehezen szerezte vissza az egyensúlyát és elkezdett a föld felé zuhanni, ez eszembe juttatta, hogy botorkált korábban. Ösztönösen kinyúltam és elkaptam, még mielőtt a földre esett volna, és megtartottam. Hosszú, csodálatos haja kihullott az arcából, és felfedett két véres pontot a nyaka oldalán. Egy újabb meglepetés – de ez megmagyarázta a kimerültségét és sápadt arcszínét. Kétségtelen, hogy elkötelezettsége a hercegnő iránt túlmutatott azon, hogy megvédelmezi. Miközben alaposan vizsgálgattam, észrevettem, hogy Rose néhány kusza tincset előre sodort, hogy elfedje vele a nyakát.
Annak ellenére, hogy a helyzete reménytelen volt, láttam, hogy karcsú teste egy újabb támadásra készült. Válaszul megfeszültem, annak ellenére, hogy nem akartam ezt a bátor, gyönyörű és vad lányt az ellenségemmé tenni. Azt akartam, hogy ő az én… mim is legyen? Nem voltam benne biztos. Valami több legyen, mint egy legyőzött ellenfél a Portland utcán. Túl sok dolog lappangott itt. Ez a lány megállíthatatlan lenne, ha a tehetségét megfelelően fejlesztené. Segíteni akartam neki.
De ha kell, harcba szállok ellene.
Hirtelen Vaszilisza hercegnő megfogta a barátnője kezét. – Rose. Ne!
Egy pillanatig semmi sem történt, mindannyian dermedten álltunk. Aztán lassan a feszültség és az ellenséges érzelem kiszállt Rose testéből. Hát, ami azt illeti, nem az összes ellenséges érzés. Egy veszélyes villanás megmaradt a szemeiben, ami miatt védekező állásban maradtam. A testbeszéde elárulta, hogy bár nem ismerte el a vereséget, azért elfogadta a fegyverszünetet – mindaddig, amíg nem adtam neki okot az aggodalomra.
De nem terveztem, hogy így tegyek. És azt sem tervezem, hogy még egyszer alábecsüllek téged, te vad szépség, gondoltam egy pillanatra rabul ejtve a tekintetét. És gondoskodom róla, hogy a jövőben soha senki más se becsüljön alá téged.
Elégedetten nyugtáztam, hogy békét kötött – legalább is pillanatnyilag – így a tekintetem elszakítottam sötét pillantásáról és a hercegnőre néztem. Mindezek után, akár megszökött, akár nem, Vaszilisza Dragomir volt az utolsó az uralkodói vérvonalon, és a protokollt követni kellett. Meghajoltam előtte.
- Dimitrij Belikovnak hívnak. Azért jöttem, hogy visszavigyem a Szent Vlagyimir Akadémiára, hercegnő.
