Ó, te jó ég! Még számomra is hihetetlen az az élmény, amiben részem volt. Egyszerűen minden sorát imádtam az elejétől a végéig!
Amikor először megláttam az Éjféli Rózsa fülszövegét, Ahdaf Soueif - Szerelmem Egyiptom című könyve jutott eszembe, ami régi nagy kedvencem, és hogy őszinte legyek, nem csak szerkezetében hasonlított egymásra a két könyv, de mélységében is. Csak míg az egyikben a 20. század eleji Egyiptom és Anglia története találkozik napjainkéval, addig itt Indiát ismerhetjük meg két különböző időszakból. És még hozzá részletesen, de cseppet sem unalmasan, mivel az írónő mesterien csavarja a szálakat. Kezdetben bosszankodtam, ha szemszög- és helyszínváltás jött, mert annyira magával ragadott az, amiről éppen olvastam, hogy nem akartam kilépni belőle. Aztán csak pár oldal kellett a másik karakter történetéből, és már egyáltalán nem bántam a váltást. Kevés író tudja ezt így megoldani. Más könyveknél előfordult az is, hogy nem érdekelt valamelyik szereplő élete, és előrelapoztam a kedvencemére, de itt ezt lehetetlen lett volna megtenni, mivel mind érdekelt. Minden főszereplő élete érdekes volt, és már alig vártam, hogy végre összefussanak a szálak. És amikor ez meg történt, ó, te jó ég, az valami hihetetlen élménnyel ajándékozott meg.
A történet Anáhíta, az éppen a századik születésnapjára készülő idős hölgy szemszögével kezdődik Indiában. Küzdelmes életút van mögötte, teli sok derűs, és még több fájdalmas élménnyel, ám nem hajlandó meghajolni sem az őt ért fájdalmaknak, sem a kor vasfogának. Szívében ugyanis olyan reményt táplál, ami hihetetlen életerővel és kitartással ajándékozza meg, ugyanis fiát, Móht, annak három éves korában elveszítette, és bár már több mint hetven éve a birtokában a van a fiú halotti bizonyítványa, soha nem volt hajlandó elhinni, hogy az valóban megtörtént. Éveken keresztül hitt és remélt, és élete történetét papírra vetette, hogy ha egyszer rátalál elveszett gyermekére, akkor el tudja neki mesélni, mi mindenen ment keresztül, és eközben soha nem szűnt meg szeretni őt. Ezen a jeles napon számba veszi a családtagjait, hogy kiválassza, ki folytassa majd a kutatást Móh után. Választása legidősebb unokájára a törtető, kissé nemtörődöm, ám alapvetően jólelkű Ari Malikra esik. Átadja hát neki a kéziratot, és ezzel együtt kalandos életének történetét is. Bár a fiú éveken keresztül nem foglalkozik a nagymamája kérésével, tíz év múlva egy személyes tragédia következtében mégis elolvassa és elindul, hogy utána járjon, mi is történt sosem látott nagybátyjával.
Aztán egy amerikai filmcsillag, Rebecca Bradley szemszögére váltunk, akinek az élete válságban van. A fiatal lány nem tud mit kezdeni hirtelen jött népszerűségével, és újdonsült vőlegényével, aki telekürtölte a sajtót az eljegyzésükkel, jóllehet, ő még nem mondott neki igent. Kapóra jön hát neki egy filmszerep, amihez Angliába kell utaznia, hogy egy, a 20-as években játszódó film főszerepét eljátszhassa. Útja egy csodálatos, ám kissé elhanyagolt kastélyba, Astbury Hallba vezet, ami egyben a film felvételének helyszíne is, ám számára ennél sokkal több, ugyanis itt talál menedéket az őt körülvevő médiafelhajtás elől. A kastély idősödő ura, bár visszahúzódó és kissé furcsa, a lány mégis marad, és ezzel olyan dolgok közepébe csöppen, amikre álmában sem gondolt volna, és amiknek a katalizátora egy furcsa festmény, amelyen a lord egyik őse a megszólalásig hasonlít rá.
A történet folyamán feltárul előttünk Anáhíta indiai gyermek- és angliai felnőtt kora, ami egy ponton örökre összefonódott Astbury Hall történetével, valamint Ari Malik életének története is. A szálak szép lassan keresztezik egymást, és egy elképesztő, szívszorító történet rajzolódik ki előttünk.
Lucinda Riley története azt hiszem attól olyan különleges, hogy a karakterei élnek. Nem viccelek, már az első lapoknál olyan mesterien festette le Anáhítát, mintha egy hús-vér ember lenne, és soha, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy a karakter kilépett volna a szerepéből. Pedig megismerhettem kalandvágyó kislányként, sőt, egy idegen országban a kirekesztés ellen küzdő tiniként, és csodálatos felnőtt nőként is.
Nagyon megszerettem, mivel annak ellenére, amiken életében keresztülment, derűs maradt. Azt hiszem, én is ilyen szeretnék majd lenni, ha megöregszem, bár félek, az az életerő, aminek birtokában volt, ritka, mint a fehér holló. Amikor pedig kibontakozott a múltja... Odavoltam a mindig élénk, ám kiegyensúlyozott természetéért a barátsága Indirával gyönyörű volt, és felidézte bennem azokat az időket, amikor a gyermekkori legjobb barátnőmmel, Bridge-vel összebarátkoztunk. Te jó ég, mennyire ragaszkodtunk egymáshoz! Mennyi hülyeséget csináltunk és hány éjszakát beszélgettük végig! A szekrényeink még mindig őrzik egy butuska fogadalmunk nyomait, amit én alkoholos filccel, ő pedig körzőheggyel vésett bele a szekrény hátuljába. De ugyanígy megemlíthetném a szintén a szekrénybe dugott pezsgősüveg történetét, még akkoriból, amikor nem akartuk, hogy a szüleim megtudják, saját pezsgőt vettünk Szilveszterre, aztán a már felbontott üveg dugója nagyot durranva kipattant, és pattogott egy kicsit a zárt helyen. Nálunk pedig az egész család összeszaladt, hogy vajon mi volt az a zaj, ami tőlünk szűrődött ki? Na hát, ezeket az emlékeket idézte fel bennem kettejük története. És még ezt is sikerült teljesen reálisan megalkotnia az írónőnek!
Ahogyan Rebecca karakterét is nagyon jól eltalálta! Elragadó teremtést sikerült életre hívnia, erre egyszerűen nincs jobb szó. Hiába amerikai filmcsillag, mégis egyszerű, kedves, érző szívű lány. Megkapóan naiv és bájos, de cseppet sem Mary-Sue karakter. Míg a szemszögét olvastam, sokszor Audrey Hepburn jutott eszembe a legjobb szerepeiben. A felszínen törékeny, és elesett teremtés hatását kelti, de a valóságban erős és határozott. Legalábbis a végére az lesz. A szerelmi szál pedig... Érdekes, hogy bár nem kapunk nagyjeleneteket, mégis átjön az, ahogyan ez a szerelem szövődik... Olyan szépen, lassan és szinte észrevehetetlenül bontakozik ki, ami ritkaságnak számít manapság. Bevallom ez nekem kimondottan tetszett, mert végre egy regény megragadta a szerelemnek azt az oldalát, ami nem a kémián alapul, bár kétségtelenül annak is szerepe van benne, hanem az egymással való törődésen, és a másik lelkének megismerésén.
És ha már karakterek, akkor Ari mellett sem mehetek el szó nélkül! Hiába éreztem azt, hogy az elején külső szemmel talán visszataszítónak kellene látnom a jellemét, Lucinda Rileynak sikerült úgy leírnia a pénz- és sikeréhes fiatal fiút, hogy mindvégig sejthető volt, sokkal több van Ariban, mint amennyi első látásra tűnik. Amikor az élete válságba került, és ő önkritikát gyakorolt, akkor éreztem azt, hogy IGEN, igazam volt, ez a fiú különleges! Nem másokat hibáztatott az elbaltázott életéért, hanem felismerte a saját kudarcait. Aztán amikor útra kelt, és elkezdett nyomozni, szép lassan valaki olyanná vált, aki képes másokat maga elé helyezni és szeretni!
Sok-sok karakterről írhatnék még, de nem akarok spoilerezni, legyen elég annyi, hogy az írónő minden egyes szereplője egyéniség! A történet minden szála pedig nagyon, nagyon izgalmas.
És ha már azt mondtam, hogy a regény varázsa a karakterekben rejlik, akkor azt is meg kell említenem, hogy nem csak emiatt olyan fantasztikus ez a történet, hanem a hihetetlen kutatómunka miatt is, ami mögötte van. Olyan mélységekben ismerhetjük meg Indiát és a 20-as évekbeli Angliát, mintha magunk is ott lettünk volna, mintha abban a világban élnénk. És mindezt úgy sikerült megoldania, hogy nem szájbarágós. A két kultúra találkozását annyira jól írta le, hogy egészen beleborzongtam.
Nagyon tetszett, ahogyan két fiatal lány szemén keresztül mutatta meg a kontrasztot. Átéreztem, milyen elképesztő lehetett az indiai kötöttségek, tradíciók, és istenhit után egy ilyen szabadabb világgal szembesülni. Ugyanakkor nem is lehetett veszélytelen. Azt mondják, ha valaki eltöltött pár évet külföldön és sikerült ott berendezkednie, egy életen át nem találja majd a helyét sem itt, sem ott. Itthon azok után sóvárog, amik ott magától értetődőek voltak, ott pedig azután, amiben felnőtt, ami kedves neki. Ez a kontraszt itt is kijött, és ennek nagyon örültem. Főként Ájsa maháránínál, aki otthon is próbálta beépíteni az életébe a szabadabb világban tapasztaltakat, de ugyanígy Annienál is megjelent ez.
A helyszínek lenyűgözőek voltak, a stílus pedig egyszerűek remek! Mindenkinek ajánlom, aki szereti a kicsit is komolyabb mondanivalóval rendelkező könyveket, és nem bánja, ha olvasás közben néhányszor elszorul a torka. Nemcsak hogy a kedvencemmé avanzsált ez a regény, de azt hiszem, az írónő is jó úton halad afelé, hogy azzá váljon. Mindenesetre mindenképpen beszerzem a többi itthon megjelent könyvét is!
Pár különlegesség az írónőről és az Éjfél Rózsájáról:
Forrás
Az írónő imádja a különleges helyeket, és az egzotikus tájakat, ezért amikor csak lehet, ilyen helyszíneket választ a regényeinek. Ez nyomon is követhető a regényeiben. Ám India különleges helyet foglal el a szívében, mivel az egyik őse brit katonaként ott szolgált az első világháború előtt. Az ő fotóalbumjából merített ihletet az Éjfél Rózsájához.
Már írtam, hogy a regény olvasása közben úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna Indiában, ami nem is véletlen, mivel az írónő minden helyszínt, ami a könyvben szerepelt maga is bejárt. Így tudta ilyen tökéletesen átadni az élményt.
A történeteit nem maga gépeli be, hanem diktafonra mondja rá, méghozzá nem is akárhogyan, hanem az adott szereplőre jellemző akcentussal, amivel a családját az őrületbe tudja kergetni.
A könyvben szereplő Astbury Hall nem valós helyszín, Lucinda két angliai kastélyt gyúrt egybe, a Yorkshirebeli Castle Howardot, és Nothumberlandbeli Seaton Delavalt.
Miközben az Éjfél Rózsáját írta folyamatosan John Denvertől az Annie's Song járt a fejében, mivel szerinte remekül illik Anáhíta és a szerelme kapcsolatához. Emellett készített egy videót is a könyvhöz, az alatt pedig Rimsky Korsakov Scheherezade című dal szólt, ami az ő nagy kedvence.
Az utolsó oldalakat szokásától eltérően kivételesen maga gépelte be, és akkor, amikor már azt gondolta, a történet készen van. Ám valami miatt úgy érezte ezt még hozzá kell tennie, és miközben ezt tette, folyamatosan záporoztak a könnyek a szeméből (amit egyébként nem is csodálok, mivel olyan durva fordulat állt be az utolsó pár oldalon, ami az én szívemet is egyszerre szorította össze, és töltötte el örömmel).
További infókat Lucinda Riley hivatalos oldalán találtok ITT.
Lucinda Riley – Éjféli rózsa
Egy életen át tartó szenvedély. Egy végtelennek tűnő kutatás.
A tizenegy éves Anahita egy indiai hercegnő unokatestvéreként V. György brit király indiai koronázási szertartásán ismerkedik meg a dzsaipuri maharadzsa lányával, Indira hercegnővel, akivel életre szóló barátságot köt. Társalkodónőként elkíséri a hercegkisasszonyt Angliába, ahol egy jó nevű bentlakásos iskolában kezdik meg tanulmányaikat, közvetlenül az első világháború kitörése előtt. Amikor a bombázások megkezdődnek, Indira hercegnő aggódó édesanyja Austbury Hallba, a dartmoori lápvidékre küldi a lányokat, hogy ott várják meg a vészterhes időszak végét. Anahita az Austbury kastélyban töltött szünidő alatt ismeri meg az ifjú örököst, Donaldot, akiről minden porcikájában érzi: a fiú örökre megváltoztatja a sorsát.
Nyolcvan évvel később az elhagyott, némaságba és dermedtségbe burkolózó Astbury Hall újra megtelik élettel: a huszadik század Angliáját megörökítő film forgatásának ad otthont, és nem kisebb sztárt tudhat a falai között, mint Rebecca Bradley-t, az ünnepelt amerikai filmszínésznőt. Azt azonban senki sem sejti, hogy a sikeres, gazdag és tehetséges fiatal színésznő menekül – az életét megkeserítő nyilvánosság, a hírnév és újdonsült vőlegénye elől. A kastély gazdája, az utolsó Astbury azonban talpig úriember, és felajánlja kastélyának védelmét a fiatal színésznőnek, aki kísértetiesen emlékezteti őt saját nagyanyjára.
A forgatásba belecsöppen Ari Malik, Anahita dédunokája, aki azzal a küldetéssel érkezik dédanyja élettörténetének e fontos színhelyére, hogy beteljesítse a haldokló asszonynak tett ígéretét: találja meg elveszett fiát. Ari és Rebecca együtt kezdik meg a nyomozást, amely egyre sötétebb és sötétebb titkokra nyit ajtót…
Lucinda Riley (Fény az ablak mögött, A meredély szélén) négy nemzedéken átívelő családregényében bepillantást nyerhetünk a huszadik század elejének Angliájába és Indiájába, miközben rendkívüli sorsok, szívszorító és lelket melengető történetek sora bontakozik ki a lehetetlen könyv lapjain.
A tizenegy éves Anahita egy indiai hercegnő unokatestvéreként V. György brit király indiai koronázási szertartásán ismerkedik meg a dzsaipuri maharadzsa lányával, Indira hercegnővel, akivel életre szóló barátságot köt. Társalkodónőként elkíséri a hercegkisasszonyt Angliába, ahol egy jó nevű bentlakásos iskolában kezdik meg tanulmányaikat, közvetlenül az első világháború kitörése előtt. Amikor a bombázások megkezdődnek, Indira hercegnő aggódó édesanyja Austbury Hallba, a dartmoori lápvidékre küldi a lányokat, hogy ott várják meg a vészterhes időszak végét. Anahita az Austbury kastélyban töltött szünidő alatt ismeri meg az ifjú örököst, Donaldot, akiről minden porcikájában érzi: a fiú örökre megváltoztatja a sorsát.
Nyolcvan évvel később az elhagyott, némaságba és dermedtségbe burkolózó Astbury Hall újra megtelik élettel: a huszadik század Angliáját megörökítő film forgatásának ad otthont, és nem kisebb sztárt tudhat a falai között, mint Rebecca Bradley-t, az ünnepelt amerikai filmszínésznőt. Azt azonban senki sem sejti, hogy a sikeres, gazdag és tehetséges fiatal színésznő menekül – az életét megkeserítő nyilvánosság, a hírnév és újdonsült vőlegénye elől. A kastély gazdája, az utolsó Astbury azonban talpig úriember, és felajánlja kastélyának védelmét a fiatal színésznőnek, aki kísértetiesen emlékezteti őt saját nagyanyjára.
A forgatásba belecsöppen Ari Malik, Anahita dédunokája, aki azzal a küldetéssel érkezik dédanyja élettörténetének e fontos színhelyére, hogy beteljesítse a haldokló asszonynak tett ígéretét: találja meg elveszett fiát. Ari és Rebecca együtt kezdik meg a nyomozást, amely egyre sötétebb és sötétebb titkokra nyit ajtót…
Lucinda Riley (Fény az ablak mögött, A meredély szélén) négy nemzedéken átívelő családregényében bepillantást nyerhetünk a huszadik század elejének Angliájába és Indiájába, miközben rendkívüli sorsok, szívszorító és lelket melengető történetek sora bontakozik ki a lehetetlen könyv lapjain.
Amikor először megláttam az Éjféli Rózsa fülszövegét, Ahdaf Soueif - Szerelmem Egyiptom című könyve jutott eszembe, ami régi nagy kedvencem, és hogy őszinte legyek, nem csak szerkezetében hasonlított egymásra a két könyv, de mélységében is. Csak míg az egyikben a 20. század eleji Egyiptom és Anglia története találkozik napjainkéval, addig itt Indiát ismerhetjük meg két különböző időszakból. És még hozzá részletesen, de cseppet sem unalmasan, mivel az írónő mesterien csavarja a szálakat. Kezdetben bosszankodtam, ha szemszög- és helyszínváltás jött, mert annyira magával ragadott az, amiről éppen olvastam, hogy nem akartam kilépni belőle. Aztán csak pár oldal kellett a másik karakter történetéből, és már egyáltalán nem bántam a váltást. Kevés író tudja ezt így megoldani. Más könyveknél előfordult az is, hogy nem érdekelt valamelyik szereplő élete, és előrelapoztam a kedvencemére, de itt ezt lehetetlen lett volna megtenni, mivel mind érdekelt. Minden főszereplő élete érdekes volt, és már alig vártam, hogy végre összefussanak a szálak. És amikor ez meg történt, ó, te jó ég, az valami hihetetlen élménnyel ajándékozott meg.
 |
| A Kócs Bihári Palota |
Aztán egy amerikai filmcsillag, Rebecca Bradley szemszögére váltunk, akinek az élete válságban van. A fiatal lány nem tud mit kezdeni hirtelen jött népszerűségével, és újdonsült vőlegényével, aki telekürtölte a sajtót az eljegyzésükkel, jóllehet, ő még nem mondott neki igent. Kapóra jön hát neki egy filmszerep, amihez Angliába kell utaznia, hogy egy, a 20-as években játszódó film főszerepét eljátszhassa. Útja egy csodálatos, ám kissé elhanyagolt kastélyba, Astbury Hallba vezet, ami egyben a film felvételének helyszíne is, ám számára ennél sokkal több, ugyanis itt talál menedéket az őt körülvevő médiafelhajtás elől. A kastély idősödő ura, bár visszahúzódó és kissé furcsa, a lány mégis marad, és ezzel olyan dolgok közepébe csöppen, amikre álmában sem gondolt volna, és amiknek a katalizátora egy furcsa festmény, amelyen a lord egyik őse a megszólalásig hasonlít rá.
A történet folyamán feltárul előttünk Anáhíta indiai gyermek- és angliai felnőtt kora, ami egy ponton örökre összefonódott Astbury Hall történetével, valamint Ari Malik életének története is. A szálak szép lassan keresztezik egymást, és egy elképesztő, szívszorító történet rajzolódik ki előttünk.
 |
| Anáhítá |
Nagyon megszerettem, mivel annak ellenére, amiken életében keresztülment, derűs maradt. Azt hiszem, én is ilyen szeretnék majd lenni, ha megöregszem, bár félek, az az életerő, aminek birtokában volt, ritka, mint a fehér holló. Amikor pedig kibontakozott a múltja... Odavoltam a mindig élénk, ám kiegyensúlyozott természetéért a barátsága Indirával gyönyörű volt, és felidézte bennem azokat az időket, amikor a gyermekkori legjobb barátnőmmel, Bridge-vel összebarátkoztunk. Te jó ég, mennyire ragaszkodtunk egymáshoz! Mennyi hülyeséget csináltunk és hány éjszakát beszélgettük végig! A szekrényeink még mindig őrzik egy butuska fogadalmunk nyomait, amit én alkoholos filccel, ő pedig körzőheggyel vésett bele a szekrény hátuljába. De ugyanígy megemlíthetném a szintén a szekrénybe dugott pezsgősüveg történetét, még akkoriból, amikor nem akartuk, hogy a szüleim megtudják, saját pezsgőt vettünk Szilveszterre, aztán a már felbontott üveg dugója nagyot durranva kipattant, és pattogott egy kicsit a zárt helyen. Nálunk pedig az egész család összeszaladt, hogy vajon mi volt az a zaj, ami tőlünk szűrődött ki? Na hát, ezeket az emlékeket idézte fel bennem kettejük története. És még ezt is sikerült teljesen reálisan megalkotnia az írónőnek!
Sok-sok karakterről írhatnék még, de nem akarok spoilerezni, legyen elég annyi, hogy az írónő minden egyes szereplője egyéniség! A történet minden szála pedig nagyon, nagyon izgalmas.
 |
| Az időtlen Dartmoori táj |
Nagyon tetszett, ahogyan két fiatal lány szemén keresztül mutatta meg a kontrasztot. Átéreztem, milyen elképesztő lehetett az indiai kötöttségek, tradíciók, és istenhit után egy ilyen szabadabb világgal szembesülni. Ugyanakkor nem is lehetett veszélytelen. Azt mondják, ha valaki eltöltött pár évet külföldön és sikerült ott berendezkednie, egy életen át nem találja majd a helyét sem itt, sem ott. Itthon azok után sóvárog, amik ott magától értetődőek voltak, ott pedig azután, amiben felnőtt, ami kedves neki. Ez a kontraszt itt is kijött, és ennek nagyon örültem. Főként Ájsa maháránínál, aki otthon is próbálta beépíteni az életébe a szabadabb világban tapasztaltakat, de ugyanígy Annienál is megjelent ez.
A helyszínek lenyűgözőek voltak, a stílus pedig egyszerűek remek! Mindenkinek ajánlom, aki szereti a kicsit is komolyabb mondanivalóval rendelkező könyveket, és nem bánja, ha olvasás közben néhányszor elszorul a torka. Nemcsak hogy a kedvencemmé avanzsált ez a regény, de azt hiszem, az írónő is jó úton halad afelé, hogy azzá váljon. Mindenesetre mindenképpen beszerzem a többi itthon megjelent könyvét is!
A könyvet köszönöm szépen a General Press Kiadónak!
Pár különlegesség az írónőről és az Éjfél Rózsájáról:
Forrás
 |
| Lucinda Riley |
Az írónő imádja a különleges helyeket, és az egzotikus tájakat, ezért amikor csak lehet, ilyen helyszíneket választ a regényeinek. Ez nyomon is követhető a regényeiben. Ám India különleges helyet foglal el a szívében, mivel az egyik őse brit katonaként ott szolgált az első világháború előtt. Az ő fotóalbumjából merített ihletet az Éjfél Rózsájához.
Már írtam, hogy a regény olvasása közben úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna Indiában, ami nem is véletlen, mivel az írónő minden helyszínt, ami a könyvben szerepelt maga is bejárt. Így tudta ilyen tökéletesen átadni az élményt.
A történeteit nem maga gépeli be, hanem diktafonra mondja rá, méghozzá nem is akárhogyan, hanem az adott szereplőre jellemző akcentussal, amivel a családját az őrületbe tudja kergetni.
A könyvben szereplő Astbury Hall nem valós helyszín, Lucinda két angliai kastélyt gyúrt egybe, a Yorkshirebeli Castle Howardot, és Nothumberlandbeli Seaton Delavalt.
 |
| Castle Howard |
 |
| Seaton Delaval |
Miközben az Éjfél Rózsáját írta folyamatosan John Denvertől az Annie's Song járt a fejében, mivel szerinte remekül illik Anáhíta és a szerelme kapcsolatához. Emellett készített egy videót is a könyvhöz, az alatt pedig Rimsky Korsakov Scheherezade című dal szólt, ami az ő nagy kedvence.
Az utolsó oldalakat szokásától eltérően kivételesen maga gépelte be, és akkor, amikor már azt gondolta, a történet készen van. Ám valami miatt úgy érezte ezt még hozzá kell tennie, és miközben ezt tette, folyamatosan záporoztak a könnyek a szeméből (amit egyébként nem is csodálok, mivel olyan durva fordulat állt be az utolsó pár oldalon, ami az én szívemet is egyszerre szorította össze, és töltötte el örömmel).
További infókat Lucinda Riley hivatalos oldalán találtok ITT.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése