2015. november 26. | By: KE Katica

Czető Bernát László – Veszettek

Nagy bajban vagyok, amikor erről a könyvről írok, mivel nagyon vegyes érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Tagadhatatlanul van mondanivalója, ami ráadásul ma a hazánkban, sajnos, nagyon is akuális, de a stílusa... egyáltalán nem jött be.




Czető Bernát László – Veszettek


Pongrácbánya egy álmos kisváros valahol Magyarországon. Tűz üt ki a művelődési ház épületében, az elkövetők helyi fiatalok. Erre az isten háta mögötti településre helyezik át Ács János rendőr századost. Határozott elképzelésekkel érkezik, célja: megszüntetni a városban uralkodó káoszt. 

Karizmatikus férfi, aki az addig csak kallódó fiatalokból egyfajta polgárőrséget szervez. A csapat módszerei nem aratnak osztatlan tetszést. Milyen következményekkel járhat, ha a még könnyen befolyásolható fiatalok egy olyan vezető mögé sorakozhatnak, aki hatalommal ruházza fel őket? Ez a hatalom vajon képes családokat szétszakítani? Egy egész közösséget félelemmel átitatni? Hol a határ? Hol az igazság? 
 Czető Bernát László műve fikció. De a mai magyar valóság tükröződik benne.

Nagyon érdekelt a regény, már csak azért is, mert előbb jött ki a filmről a hír, mint ahogyan magát a könyvet kiadták volna, és már a trailerben is látszik, mekkora eltérések vannak a kettő között. De sebaj, szeretem, ha hasonló problémákat más és más megvilágításban mutatnak be a filmvásznon és a regényben. Emellett nagyon hasonlított a fülszövege A hulláméhoz, és ez volt a döntő szempont számomra. Most azonban, csak pislogok... Nem erre számítottam. 

Az alaptörténet nem sokkal több, mint ami le van írva a fülszövegben. Pongrácbánya egy kisváros valahol az ország keleti felén. Ha létező városhoz kellene hasonlítanom, akkor azt mondanám, Miskolc vagy Kazincbarcika adhatta az ihletet, de akár még Gyöngyös vagy Ózd is beleférhet. Sokféle ember él itt, cigányok és magyarok, jók és rosszak, tisztességesek és bűnözők egyaránt. Egy nap bekerül az országos tévékbe is a hír, miszerint pár fiatal ellopott egy szobrot és a helyi művelődési házba menekültek, majd amikor bekerítették őket, vélhetően a náluk lévő fű miatt, tüzet gyújtottak a könyvtárban, hogy megszabaduljanak tőle. 
A rendőrfőkapitány úgy dönt, rendet kell tenni a városkában, így azonnali hatállyal elbocsátja Rétváry századost, és az egyik lekötelezettjét, a harmincas évei elején járó Ács Jánost teszi a helyére, hogy rendezze a dolgokat. Ács előbb az őrsöt rázza gatyába, majd megpróbál a törvény keretein kívül is intézkedni. Kallódó fiatalokból egy kis bandát szervez, akiknek előbb az állóképességüket fokozza, később pedig különféle harcművészeti stílusokra tanítja őket. Pongrácbányán megoszlanak a vélemények a belőlük létrejött Védegylet kapcsán, sokak szerint öntörvénykező banda, mások szerint ők a város tisztogatói. Persze a dolgok egyre bonyolódnak, a városi politikai érdekek pedig csak tovább súlyosbítják a helyzetet... 

Maga a történet talán még tetszett is, de a stílus, amiben íródott, nem. Tudom-tudom, nem szép dolog egy annyira sikeres és tehetséges írót kritizálni, mint Czető Bernát László, de valahogy az volt az érzésem, nem ástunk igazán a dolgok mélyére. Nem ismertünk meg senkit, olyan volt, mintha csak egy tudósítást olvasnék. Ez ide ment, az meg amoda, de érzésekről, gondolatokról nem igen volt szó, és nekem ez egy kicsit hiányzott.
A tőmondatok pedig megőrjítettek az elején. Amikor a rendőrök szirénáját így festette le: "Kék, piros. Kék, piros... Pirosak, kékek... Kék fény, piros fény" akkor konkrétan majdnem feladtam. De persze ennyire nem könnyű eltántorítani egy könyv elolvasásától. És természetesen a végén nem bántam meg, hogy elolvastam, mivel sok értékes gondolatot fogalmazott meg. Sokszor csak meresztettem a szemem, milyen bátran ír az író olyan dolgokról, amik ma épp aktuálisak, és amik alatt mind nyögünk. Szóval el kell ismernem, a történet nem volt rossz.


Olyan kérdéseket feszeget, amikhez nem kis bátorság kell. Ilyen a korrupció. Nagyon érdekes, ahogyan ezt a szálat boncolgatja, hiszen itt nem egyik zsebből a másikba vándorló pénzekről beszélünk elsősorban, és ez engem meglepett. Sok minden mással is el lehet érni, hogy egyik ember a másik lekötelezettje legyen, pár szívesség itt, néhány ajándéktárgy a felkarolt fiataloknak amott, és máris megfogható az ember. Szomorú volt azt látni, mennyire szövevényes tud ez lenni egy ilyen kis városban, mint Pongrácbánya, és még szomorúbb volt belegondolni, ha városi szinten így mennek a dolgok, akkor országos szinten miféle összefonódások, félrenézések, érdekegyezések és különbségek lehetnek? Mi miatt nem lehet egyről a kettőre jutni? A bűnözés, az egyre elharapózó erőszak nagyon durván jelen van a történetben. Nem kertel, nem köntörfalaz az író, azt is megmutatja, hogy ezek a bűnözők miként folynak bele a politikába, és miként alakítják mások életét. Félelmetes volt ezzel szembesülni. De tény, hogy manapság a pénz beszél, és azt pedig könnyebb megszerezni tisztességtelen úton. De nem akarok nagyon belemenni ennek a politikai színezetébe. A lényeg, hogy nagyon elgondolkodtató volt.

Ahogyan a cigánykérdés is, amit az író nagyon ügyesen kezelt. Ez volt számomra a regény legnagyobb pozitívuma, hogy úgy mutatja be, ahogyan a valóságban is van. Nem sarkít, nem mondja, hogy aki roma, az csak jó vagy rossz lehet. Élnek a telepen olyanok, akik tolvajok és csalók, és vannak teljesen tisztességes, megbecsült emberek is közöttük. Sőt, Ács János azt is megfogalmazza, hogy bárki ki tudna törni ebből a környezetből, csak azt kell megértenie, hogy nem a származása, hanem a tettei határozzák meg azt, hogy ki is valójában. A Védegyletet alkotó srácok nagy része roma, és az elején ez motiválja őket: kitörni, megmutatni a világnak, de elsősorban Pongrácbányának, hogy ők is értékesek, és hasznukra lehetnek másoknak. Azt hiszem, a fülszöveg és A hullám című könyv említése után nem lesz spoiler, ha elmondom, ez az egész törekvés valahol félresiklott. Hiszen túl sok hatalmat kapnak túlságosan rövid időn belül. Nem is beszélve arról, hogy a százados még eszközt is adott a kezükbe, hiszen több harcmodorra is megtanította őket, de a lényeget kifelejtette az egészből, nem tanította meg őket helyesen élni vele. Ezt tudatosan tette, mivel az érdekei azt kívánták, hogy a fiúk lelkiismeret nélkül cselekedjenek, amikor ő tehetetlen. A hatalom, az erő és a még túl korai felelősség pedig nagyon rossz kombinációnak bizonyult ebben az esetben.

A karakterek is érdekesek (lettek volna), csak egy kicsit jobban megismerhettük volna őket. Sok helyen azt éreztem, hogy csak a felszínt kapargatta.  Ács János egyrészt laza és vagány, motorral jár, másrészt céltudatos, önfejű, keménykezű főnök. A történet elején annyira pozitív szereplőnek tűnt, hogy azt gondoltam, íme egy újabb magyar álommese, és már temettem is azokat az elképzeléseket, amiket gondolatban már leforgattam a fejemben a végkifejletről. De persze ennél összetettebb karakter. Kiderül, hogy bár az indítékai nemesek, de azért van benne becsvágy és az eszközökben sem mindig válogat. Szóval hús-vér ember benyomását keltette, és ez nálam jó pont. Szeretem, ha egy szereplő nem sablonos, hanem sokoldalú és összetett a jelleme. 
Azonban vele kapcsolatban nem értettem, hogy a viharba nem próbált meg kitörni a felettese szorításából a könyv elején. És az sem igazán volt világos, hogy a szeretője mit is jelentett számára. Ezen a téren egy kicsit gépiesnek éreztem, így utólag úgy tűnik, minden mozdulatát az érdek vezette, ezért elég nehéz volt megkedvelnem. 


A kedvenc szereplőm Madarász Máté volt. Igazi szerethető fiú, naiv és tiszta, amolyan tipikus romantikus hős. Nagyon jól megformált karakter, tragikus családi háttér, hátrányos helyzet, de nagy álmok és célok vezérlik, és kész mindezért megküzdeni, de persze csak tiszta úton, semmi törvénytelenség, semmi stikli. Arra ott van a testvére, Joci. Emellett ő hozza a történetbe a érzelmet is, és méghozzá nagyon szépen formált érzelmeket. Tetszett a története, az életszemlélete, bár éppen az ő naivitása indította el a végkifejletet...
A testvérét, Jocit is kedveltem. Ő volt a tipikus rosszfiú, akire idejekorán rászakadt a nagy felelősség, hiszen neki kellett gondoskodnia magukról, aki ettől befeszült, és ezt erőszakkal és meggondolatlansággal kompenzálta. Jobb sorsra hivatott, ez látszik is a Védegyletben betöltött szerepe kapcsán, ám még nem nőtt fel az önálló döntésekhez. Néha nagyon rossz döntéseket hozott, egy helyen sikerült meg is utáltatnia magát velem. Ám kulcsfontosságú szerepe volt a végkifejletben, és bevallom, ez volt a döntő szempont részemről, ami alapján azt tudom mondani, hogy igazán megkedveltem.
Kettejük kapcsolatának dinamikája nagyon jó volt, hiszen egymás ellenpólusai voltak, mégsem voltak képesek a másik nélkül létezni. Joci felelősséget érzett az öccse iránt, és folyton azt akarta, hogy az általa járt úton járjon a testvére is, ami ellen az kézzel-lábbal tiltakozott természetesen. Emellett pedig védelmezte és óvta őt mindentől, amitől csak tudta.

Szóval, ha a stílusa egy kicsit jobb, és az író mélyebbre ás, akár a kedvencem is lehetett volna ez a történet. Így azonban csak annyit tudok róla mondani, hogy nagyon érdekes, gondolatébresztő könyv volt, remek karakterekkel, és szövevényes cselekménnyel. Ezek után kíváncsi vagyok a filmre is, talán abban sikerült azt a pluszt hozzátenniük a színészeknek, amit itt hiányoltam.







A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!







0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése