Nehéz ez után a könyv után megszólalni. Jellemezni pedig talán képtelenség. Picoult olyan szépen szövögeti a szálait, hogy minden érintett szereplő iránt szimpátiát érezzen az olvasó. A nővérem húga újra megtanított rá, hogy semmi sem csak fekete vagy fehér az életben, és senki sem rossz vagy jó csupán.
Jodi Picoult – A nővérem húga
Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.
A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.
A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.
Nagyokat sóhajtozva írom most ezt a bejegyzést. Egymásnak ellentmondó érzelmek kavarognak bennem, ami nem csoda, hiszen épp most tettem le a könyvet, és azt hiszem, még mindig nehezen fogom fel azt az élményt, amiben az imént részem volt.
