2016. március 30. | By: KE Katica

Ujházy Kolos – Zuhanás a magasba

Ujházy Kolos valami egészen egyedit alkotott! Lenyűgöző stílusával és gyönyörű nyelvezetével levett a lábamról, ugyanakkor kíméletlenül összetörte a szívem. Kétségtelenül fantasztikus író, aki a szavaival képes megváltoztatni az ember világnézetét. 



Ujházy Kolos – Zuhanás a magasba


Kincső élete gyökeresen megváltozik 17 éves korában: amikor a családját tönkreteszi a román erdőmaffia, nekivág Európának, hogy egy jó munka vagy egy isteni csoda révén pénzt szerezzen nevelőszülei megmentésére. Tervei azonban sorra csődöt mondanak, így végül az amszterdami bordélynegyedben köt ki, ahol sírva, még a barátjának is hazudva gyűjtögeti a nemerei erdőbirtok újrafásításához szükséges milliókat. 
Képes lehet egy szétszakított szerelmespár úgy a sötét mélybe hullni, hogy közben vakító magasságokba jut? Szembemehet néhány idealista álmodozó korunk kifinomult romániai faluromboló gépezetével? Létezhet ’zuhanás a magasba’ nemcsak egy fiatal pár, de Erdély, sőt az egész világ számára is? 
A történet a 21. század régóta várt szókimondó, tabukat döntögető, elementáris erejű lázadásregénye – egyszerre megrendítő szerelmi dráma, kétségbeesett kiútkeresés és kíméletlen globalizációkritika.
Az alábbi linkeken többet is megtudhattok az íróról és a könyvről!


Egy ideje csak ülök a laptopom felett, és azon gondolkodom, hogyan is öntsem szavakba, mit érzek ezzel a regénnyel kapcsolatban. Az, hogy tetszett-e, nem kérdés. Utoljára Benyák Zoltán – Csavargók dala című könyvével voltam hasonló helyzetben, egyszerre borzadtam attól, amiről olvastam és egyszerre imádtam. Talán a témaválasztás miatt, talán mert annyira realisztikus, és szembemegy a sztereotípiákkal, mindenesetre nagyon tetszett, rengeteget kaptam tőle.

A fülszöveg elég csalóka, egyrészt túl sokat árul el, mégis túl keveset mond, másrészt pedig nyoma sincs benne azoknak a gyönyörű szófordulatoknak, amikkel megajándékoz a regény, és amiket valódi élvezet volt olvasni. Komolyan mondom, miközben olvastam, mindvégig azt éreztem, hogy az író szavai a lelkemet simogatják. Olyan magaslatokba repített, ahol már régen jártam, miközben a téma... huhh... hát, nem egyszerű.


Nagyításért kattints a képre!

Egy igazi idilli képpel kezdődik a történet, a székely Kincső és nevelőszülei, Misike bácsi és Terike néni épp az almási határkerülésre készülnek – ezzel tulajdonképpen áldást és bő termést kérnek a földre – húsvét első napján a kis faluban, Velenczén. Minden tökéletes, a tizenhét éves lány egyetlen vágya, hogy kis faluja biztonságában élhesse le az életét olyan szeretetben, amilyenben gyámjai élnek. Ekkor még nem is sejti, micsoda fordulatokat rejt ez az idei határkerülés, és milyen végzetes erővel lesz ez az egész további életére nézve... Misike bácsi ugyanis ezen az ünnepen visszakapja a családjától elvett erdőbirtokot, és oly sok év után végre birtokba is veheti. Azonban amint a visszanyert birtokhoz érnek, nyoma sincs az erdőnek. A fákat valaki kivágta, így fosztva meg Veres Mihályt több kilométernyi kiterjedésű erdejétől. Szegény kis öreg nagy bajba kerül. A törvény szerint ugyanis a tulajdonos kötelessége az erdő rendben tartása, így újra kellene erdősítenie a birtokot. Neki azonban erre nincs pénze... 
Kincső hogy megmentse idős gyámjait attól, hogy mindenüket elvegyék, úgy dönt, maga keresi meg a pénzt az újratelepítésre. Azonban ez nem olyan egyszerű, ahogyan azt gondolta.
Pár hónap múlva egy amsterdami bordélyban látjuk viszont. A lelke haldoklik mindattól, amit az utóbbi időkben átélt, de kitart. Egyetlen menedéke Texel-szigete, itt találkozik a Peruból származó Julioval, akivel első pillantásra egymásba szeretnek. Kincső, amíg csak lehet, próbálja titkolni a foglalkozását szerelme elől, aki értékesnek, tisztának és szépnek látja a lányt, és aki mellett teljes értékű embernek érezheti magát. Azonban hamarosan valami szörnyű dolog történik, ami Kincsőt haza szólítja, Julio pedig rádöbben az igazságra és ez sok mindent megváltoztat... 

Sajog a szívem, hogy csak ennyit mondhatok a történetről, mert sokkal szívesebben beszélnék arról, ami ezután történik, viszont nem szeretnék spoilerezni, így sajnos, be kell érnem ennyivel.
Ez nem egy azonnal fogyasztható regény, nem lehet gyorsan, kapkodva olvasni, mivel az író olyan mély gondolatokat fogalmaz meg, és olyan gyönyörűen, hogy muszáj meg-megállni és ízlelgetni. Nem is beszélve arról, milyen nehéz kérdéseket vet fel. Mert bár a felszínen ez sem több egy bajba jutott lány történeténél, mégis sokkal többről szól, sorsról, végzetről, belső értékekről, életcélokról, nehéz döntésekről, és a szerelemről, és mindről teljesen realisztikusan, nem szépítve a valóságot. 


Ami igazán megfogott ebben a könyvben, az az, ahogyan rámutat arra, mekkora kontraszt lehet egy ember tettei és a lelke között! Talán ezért is viselt meg annyira ez a regény, mert olyan érzékletesen fogalmazta meg, mennyire nem az vagy, amire rákényszerülsz. A test mocska nem feltétlenül kell, hogy bemocskolja a lelket is, bár kétségtelenül nyomot hagy rajta. De az ember több ennél, a lélek nem hal meg olyan könnyen, és lehet értékes valaki még akkor is, ha a társadalmi normák szerint elítélendő dolgot tesz. Sőt, még ha önmagát is megveti, akkor is képes a lélek túlragyogni a tetteken. Talán a koreai filmek hatása, nem tudom, de Kincsőről a lótuszvirág jutott eszembe, ami a mocsokban is képes virágot hozni és ragyogni. Ez a lány számomra ilyen volt. Áruba bocsátotta magát, önmagától is undorodott, de a szándéka, és az, amilyen hatással volt mások életére, bámulatos volt.

Aztán meg kell, hogy említsem azt is, ahogyan a sorsszerűséget ábrázolta. Julio és Kincső találkozása egyszerűen elképesztő volt. A két fiatal, akiket egy világ választ el egymástól, hiszen az egyik Peruból, a másik Erdélyből származik, soha nem találkozott volna, ha a lány nem lép rá erre az útra. Nem is beszélve a további következményekről, amik jócskán túlmutatnak egy egyszerű szerelmi történeten. Elgondolkodtató, hogy sok esetben a legnagyobb tévedéseink és a leggyötrelmesebb döntéseink vezetnek rá arra az útra, amelyen járnunk kell. Bevallom, ezt olvasva magam is átértékeltem a kudarcaimat, és elképedve döbbentem rá már sokadszorra, mennyire érdekes is a végzet. Talán mégis igaz, hogy a fényhez vezető út a sötétségen át vezet.

Ha már az elején megemlítettem, milyen zseniálisan játszik a szavakkal az író, akkor azt is meg kell jegyeznem, hogy az első ötven oldal egy kicsit más stílusban íródott, mint a könyv többi része. A mai modern könyvekhez szokott szemem számára ez egy kicsit idegenül hatott, de a szépsége azért még számomra is átjött. Nem is beszélve arról a nyelvi bravúrról, amit itt az író alkalmazott! Ugyanis ezt az első részt sokkal egyszerűbb stílusban fogalmazta meg, mint a regény további részeit, és ezt így utólag zseniálisnak tartom, míg az elején csak a fejemet vakargattam, és arra gondoltam, ha végig ebben a stílusban íródott, akkor bizony lesznek problémáim. De ez csak egy írói fogás volt, és mint ilyen bámulatra méltó. Az erdélyi helyzet leírásához illett ez a stílus. Kevés olyan szerzőt ismerek, aki ilyen finomságokat is bevet, hogy érzékeltessen valamit, és bevallom, ezzel lenyűgözött az író. 
Aztán amikor helyszínt váltunk jönnek a csodás leírások, ám egy teljesen más stílusban. A regénynek köszönhetően csodás tájakra utazhattam, Peruba a hegyek közé, aztán Amsterdam utcáin csatangolhattam, majd felfedezhettem a meseszép Texel-szigetet, ahol egy kedves társaság részévé is válhattam. Az író olyan érzékletes képet festett mindenről, hogy ettől kezdve egy ütemre dobbant a szívem a szereplőkkel.

Mindent összevetve, ez egy fantasztikus, ám szívszorító történet, amit elsősorban az érettebb, szépirodalomhoz szokott olvasóknak ajánlanék, akik túlvannak már jó néhány nehézségen, és nem a felszín alapján ítélnek.




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése