2015. szeptember 7. | By: KE Katica

Samantha Shannon – Csontszüret 2. – A Mímes Rend

Ritkán fordul elő, hogy egy sorozat folytatása épp olyan izgalmas, mint az első rész volt, ám A Mímes Rend esetében ez így történt. Fordulatos, izgalmas és feszültséggel teli.



Samantha Shannon – Csontszüret 2. – A Mímes Rend



Paige a Csontszüret sorozat első kötetének végén kiszabadul a Sheol I brutális világából, de a bajok csak most kezdődnek: sok szökevény még mindig bujkál, őt pedig mind közül a legveszélyesebbnek nyilvánították… 

Ahogy a Scion mindent látó szeme Paige után fordul, a mímeslordok és mímeskirálynők bandái számára összehívják az Abnormális Unió tanácsát. 

Jaxon Hall és a Hét Pecsét vezető szerepre készül, de egy végzetes fenyegetés híre terjed a látók között, és mindenhol sötét titkok sejlenek.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt. Paige, a Hét Pecsét és a látók a Sheol I-ből menekülnek vonattal. Ez egy cseppet sem veszélytelen, hiszen a vonat egyenesen az Arkhónba tart, ezért vakon meg kell állítaniuk valahol a szerelvényt és úgy kell tovább menekülniük. Hamarosan a Towernél találják magukat, ahol ki kell találniuk, hogyan tudják kijátszani az őröket. A kis csapat kissé megfogyatkozik ezután, Michael is eltűnik, Paige pedig egy, Nick által bérelt szállásra menekül, hiszen az összetűzésük után nem akar visszamenni Jaxon Hillhez. A Scion azonban hamarosan mindenhol közzéteszi a képét, mint a legkeresettebb bűnözőét. A látók között is elterjed, hogy többé már nem tartozik a Hét Pecsét tagjai közé, így gyakorlatilag szabad prédává válik. Csak Nick áll mellette és a maroknyi megmentett látó a Sheol I-ből, ám rájuk is vadásznak a főinkvizítor, illetve a mögötte álló Nashira emberei. 



Paige ennek ellenére elhatározza, véghezviszi, amit elkezdett, és összehívja a szindikátus mímeslordjait és mímeskirálynőit, hogy beszámoljon nekik a rephaitákról. Ám összehívni az Abnormális Uniót nem egyszerű, hiszen ezt csak az alkirály, Hétpróbás Hektor tehetné meg, de ő még soha semmilyen ügyben nem hívta össze. A lány hamarosan rájön, az az egyetlen esélye, ha lenyeli a békát és visszamegy Jaxonhöz és újra elfoglalja a helyét a férfi oldalán, mint a jobbkeze. Így talán lehetősége nyílik tenni valamit. Az idő pedig sürget, mivel Nashira minden követ megmozgat, hogy mihamarabb a nyomára bukkanjon, és hogy amint lehet, beüzemeljék azt az érzékelő készüléket, ami minden látót azonnal leleplezne.
Jaxon ugyan tárt karokkal fogadja Paige-et, ám hallani sem akar a rephaitákról. Sőt, a lány minden lépését árgus szemekkel figyeli, nehogy nyilvánosságra hozza, amit látott. A lány úgy érzi egyik rabságból, épp most esett a másikba.
A helyzet még bonyolultabbá válik, amikor az alkirályt meggyilkolják, a halálával pedig őt gyanúsítják. Ezért meg kell jelennie az ideiglenes alkirálynő és az Abnormális Unió előtt. És bár tisztázza magát, a rephaitákat nincs lehetősége az Unió tagjai elé tárni. Így aztán úgy dönt, más csatornákon próbálja felhívni a látók figyelmét a rájuk leselkedő veszélyre, ebben pedig a pár fős menekültcsapata is segíti. 
Közben kiírják a Viadal időpontját, amely eldönti, ki lesz a következő alkirály, ezen a megmérettetésen Jaxon is indulni szeretne, Paigenek pedig fontos szerepet szán a harc során. Ám a lány szép csendben Jaxon háta mögött szövögeti a saját terveit. Közben felbukkan két rephaita, és különösen nagy jelentőséget nyer az aranyszál, ami összeköti őt Arcturusszal.
Huhh, hát nagyobb spoilerek nélkül azt hiszem, csak ennyit mondhatok el arról, mi az alaphelyzet ebben a részben. 

Tetszett, hogy ebben a részben közelebb kerülünk a Hét Pecsét tagjaihoz, és feltárul előttünk a jellemük. Nick eddig is nagy kedvencem volt, de most Zeke-et is megkedveltem. Danica és Nadine továbbra is nagyon tartózkodók, keveset lehet róluk tudni.
Eliza mindvégig furcsán viselkedett, eleinte azt hittem, azért mert elárulta Paige-et, csakhogy a Hét Pecsét megmaradhasson olyannak, amilyen, de aztán kiderült, más áll a háttérben. Ettől kicsit emberibb lett Eliza.


Jaxont nem mindenütt értettem, sokszor azt gondoltam, szerelmes Paigebe, bár ismerve a társas kapcsolatokról hangoztatott véleményét, ezt gyorsan ki is zártam. Aztán a rész vége felé már ott tartottam, hogy más jellegű kapcsolatban áll vele. Ennek ellenére nem értettem, ha olyan fontos neki a lány, akkor miért bánik vele olyan rosszul, és egyáltalán miért hajtja annyira hat társát? Végig ott lapult bennem a gondolat, hogy őt nem érte meglepetésként a rephaiták létezése. 

Időnként bevallom, még meg is sajnáltam, hiszen látszott rajta, hogy valami baja van, de sokszor legszívesebben leüvöltöttem volna a fejét, hogy üljön már le, és hallgasson meg mást is, ne csak a saját feje után menjen. Aztán a könyv végén teljesen ledöbbentem, és már mindent megkérdőjeleztem, amit a férfi addig tett.

Paige, mint ahogyan azt már tőle megszokhattuk nagyon célratörő. Veszély fenyegeti a világát, hát más sem lobog a szeme előtt, csak hogy ezt megakadályozza. Nem mondom, hogy nem kapkod és nem követ el ezernyi hibát, de ezektől még nem ostoba és nem idegesítő. Megmarad ugyanúgy szerethető figurának. Még mindig nem tűr semmiféle béklyót, és kész bárkinek megmondani a magáét, valamint bárkivel csatába szállni a szeretteiért illetve a maga igazáért. Igazi vezetői erények ezek. De azért nagyon sajnáltam, hogy annyiszor elpüfölték ebben a részben.

Arcturus még mindig melankolikus, kiismerhetetlen figura ebben a részben is. A Nagymester jelző ugyan egy kissé megkopott, de remélem, fog ő még tündökölni. Sokszor őt is szívesen fenéken billentettem volna, de alapvetően még mindig kedvelem. Sőt, voltak olyan jelenetek, amikor egyenesen odavoltam érte. Persze jó lett volna még többet és többet látni belőle.

Aztán ott van a kis Ivy, aki egészen érdekes titkokat rejteget. Paige persze nem nyugszik, amíg egy részüket ki nem deríti. Izgalmas helyzetbe keveredik ennek kapcsán. 

A Mímes Rend legnagyobb meglepetése mégis a Fekete Lepke. Már a névválasztás is különös, de az ahogyan színre lép és amiket tesz! Attól teljesen ledöbbentem. Imádom! Aki elolvassa a regényt, majd megérti miért! Többet nem mondhatok róla...

Bár ez a rész sem kevésbé véres, mint az előző volt, azért nagyon is szerethető. Imádtam a részek elején az idézeteket, amik tulajdonképpen történetbe ágyazott történetek voltak. A végétől ugyan legszívesebben a falat kapartam volna, de ez sem volt elég ahhoz, hogy ne legyen kedvenc. 


Köszönet az Athenaeum Kiadónak, amiért még megjelenés előtt olvashattam! 






0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése